A Kör- és Szem-filmek második, harmadik epizódja, az eredeti történetek alapján születő felejthetőségek vagy a Hatodik érzék ihlette szellemmesék idején nem csoda, hogy olyan sekélyes és szinte nevetséges trancsírjelenetekben bővelkedő film, mint pl. a Motel képes kitűnni az ingerszegény felhozatalból. A siker titka az ütős alaptörténet és a nyílt, kendőzetlen brutalitás. Friss opuszokra tehát - a műfaj szélsőségességéhez képest - óriási az igény, az elvárások viszont teljesíthetőek egy gore-filmnek való bátor nekirugaszkodáshoz, hát végre itt van: az Inside sémáktól mentes, übergusztustalan, ugyanakkor nagyon is értékelhető darab. Alexander Bustillo a film írója és társrendezője megtartja a horror állandó vázát képező, gonosz és jó élet-halál harcát, a történet alaphelyzetének és karaktereinek ügyes megválasztásával mégis eredeti és megdöbbentő filmet produkál.
Meglepő az is, hogy a L’interieur női horror, hasznavehető és lényeges férfi szereplők nélkül marják egymást húsbavágó kegyetlenséggel a nők, asszonyi motivációtól vezérelve, és a kíméletlen, gyilkos indulat is a nő másik nő iránt érzett féltékenységéből fakadó gyűlölet. Őrülettel párosítva ez olyan végzet asszonyát szül, aki elszántságában csak egy magzatát védő várandós anyatigrissel vetekedhet, a harc tárgya ugyanis nem más, mint a nőnek az életénél is fontosabb gyermeke. Hasonlítani ezt a szituációt talán egy szadista iszapbirkózáshoz tudnám, ahol az incselkedés a szokottnál több személy az egészségesnél jóval súlyosabb vérveszteségével jár, míg végül eljön a várt(?) katarzis: ha nem is iszapban, de belső szervekben és persze több liter vérben mindenképp megmártóznak a szereplők.
E hosszú bevezető után egyesek talán igényt tartanak a szinopszisra, bár valamennyire már sikerült körvonalaznom az alapkonfliktust. A filmbeli kismama, Sarah figyelme elkalandozik a volánnál, frontálisan karambolozik. Kilenc hónapos magzata az anyatest védelmében éli át és túl a balesetet, ami az apa halálát okozza. Így marad magára a család, két lélek, egy testben, Sarah pedig gyász és önmarcangolás közepette várja a szülést. Magányába zárkózva elutasít minden ismerős, segítő kezet, ezzel tudta nélkül is a gyilkos indulatok elszabadulásának kedvez. A kiírt szülés előtti utolsó napján a kiszolgáltatott Sarah nem marad sokáig egyedül: az anyai örömökben egy rejtélyes idegen is osztozni szeretne. Sarah gyermekét szeretné világra segíteni. Szabászollóval.
A L’interieur szerkezete és tempója mint egy fékezhetetlen, exponenciálisan terjedő halálos vírus. A hatásos főcím és a brutális nyitó jelenet lehet a szúnyogcsípés, a sekély, életszerűtlen párbeszédekkel tűzdelt expozíció a lappangási időszak, onnantól pedig, hogy bent vagyunk a hamarosan hullaházzá avanzsáló családi fészekben, a vírus, a halálos kór, a sötét erő tombolni kezd, majd lassú kínok közt, fröcskölő vér, segélykiáltások, halálhörgés kíséretében beáll a néző exitusa. Kétségtelen, hogy a film pszichopatájához hasonlóan az alkotók sem válogatnak a hatásvadászat eszközeiben, nem finomkodnak és kíméletlenül hagyják elszabadulni az indulatokat - ha viszont csak a kíméletlenségre épülne a film, nyilván nem kapott volna öt csillagot. A franciáknak van érzékük az ösztönös, gátlástalan erőszak művészi reprezentálásához, Sade márki és Bataille műveihez hasonlóan az alkotóknak itt is volt gondjuk arra, hogy a gusztustalanságot ízlésesen fogalmazzák meg. A sokkoló vérfürdő ellenére az emlékezetben olyan egyszerű, konkrét képek maradnak meg, mint a trailerben is látható gömbölyű pocak fölé görnyedő gótikus alak, a köldökre merőleges olló vagy a filmvégi biblikus, ikonszerű szörnyanya a gyermekével-kompozíció. Ez utóbbi ritka jó kép, lehetne a film és az alapötlet summája, be is kéne illeszteni, ha nem lőné le a poént.
Mert van csattanó is, ám ami kicsapja a biztosítékot, az mégis inkább az ezután következő vizuális sokk. Ha a L’interieur sztorija nem is olyan vitathatóan sokrétű, mint a tanulságra kihegyezett Cannibal Holocaust-é vagy a Salo-é, de műfajbeli társaihoz mérhető átgondolt történettel bír és meglepően ritka benne a logikai buktató. Persze annak, aki bele akar kötni, a töketlenzsaru-szál, a szereplők szokatlanul erős tűrőképessége a fájdalommal és vérveszteséggel szemben, vagy pár hogyannal kezdődő kérdés lehet ugyan vesszőparipa, ám azt hiszem, egy ilyen film esetében ezeket az apróságokat szentségtörés komolyan venni. Bár amúgy is elvonja róluk a figyelmet a pokoli látványorgia.
Hogy szüksége van-e erre a leizzadással, összeszoruló torokkal és lelki sérülésekkel járó filmélményre? Ha valamiért a megnézése mellett döntesz (mert mondjuk gore-rajongó szadista vagy mindenre nyitott filmínyenc vagy) nem fogsz csalódni. Nehezen tudom elképzelni, hogy legális mozgóképen lehet ennél tovább feszíteni a néző idegeit, illetve tűrőképességének határait. Jó szórakozást!
A Kör- és Szem-filmek második, harmadik epizódja, az eredeti történetek alapján születő felejthetőségek vagy a Hatodik érzék ihlette szellemmesék idején nem csoda, hogy olyan sekélyes és szinte nevetséges trancsírjelenetekben bővelkedő film, mint pl. a Motel képes kitűnni az ingerszegény felhozatalból. A siker titka az ütős alaptörténet és a nyílt, kendőzetlen brutalitás. Friss opuszokra tehát - a műfaj szélsőségességéhez képest - óriási az igény, az elvárások viszont teljesíthetőek egy gore-filmnek való bátor nekirugaszkodáshoz, hát végre itt van: az Inside sémáktól mentes, übergusztustalan, ugyanakkor nagyon is értékelhető darab. Alexander Bustillo a film írója és társrendezője megtartja a horror állandó vázát képező, gonosz és jó élet-halál harcát, a történet alaphelyzetének és karaktereinek ügyes megválasztásával mégis eredeti és megdöbbentő filmet produkál. 
Mert van csattanó is, ám ami kicsapja a biztosítékot, az mégis inkább az ezután következő vizuális sokk. Ha a L’interieur sztorija nem is olyan vitathatóan sokrétű, mint a tanulságra kihegyezett Cannibal Holocaust-é vagy a Salo-é, de műfajbeli társaihoz mérhető átgondolt történettel bír és meglepően ritka benne a logikai buktató. Persze annak, aki bele akar kötni, a töketlenzsaru-szál, a szereplők szokatlanul erős tűrőképessége a fájdalommal és vérveszteséggel szemben, vagy pár hogyannal kezdődő kérdés lehet ugyan vesszőparipa, ám azt hiszem, egy ilyen film esetében ezeket az apróságokat szentségtörés komolyan venni. Bár amúgy is elvonja róluk a figyelmet a pokoli látványorgia.