„Only difference between a dream and a nightmare is how big your balls are, bitch!” (A Róka)
Wesley Gibson egy átlagos senki egy átlagosan szar munkahelyen. A főnöke egy kibírhatatlan ribanc, a barátnője megcsalja a legjobb barátjával, és még egy utcai banda is őt szívatja nap mint nap. Gibson pedig csak nyel és nyel, mint egy igazi droid. Egy szép napon aztán megtudja, hogy apja, aki gyerekkorában elhagyta őt, a világ legjobb bérgyilkosa volt, és mellesleg tagja egy Testvériség nevű szervezetnek. Végrendeletében az öreg mindent a fiára hagyott, egyetlen feltétellel: Gibsonnak hat hónapra a Testvériség szolgálatába kell állnia, hogy beszari gyerekből igazi férfivé váljon. A szervezet oltalma alatt szabadon gyilkolhat, rabolhat és erőszakolhat. Ugyan ki ne vágyna rá, hogy golyót röpítsen egykori, gyűlölt földrajztanára fejébe, vagy a lányéba, akit pattanásos kamaszként hiába hívott el randira? És ki ne szeretne megerőszakolni egy A-kategóriás hírességet vagy lemészárolni egy egész rendőrőrsöt, csak úgy, unaloműzésképpen?
Nos, a többségünk – néhány bekattant iskolai ámokfutót leszámítva – szerencsére nem épp így képzeli el az „önmegvalósítást”, Gibson viszont boldogan és önfeledten veti bele magát a gyilkolászásba. Megteheti: a következmények, mint olyanok számára megszűntek. A Testvériség ugyanis kontroll alatt tartja az egész bolygót, tagjai bármit megtehetnek. Ők a szupergonoszok, akik az 1986-os nagy háborúban nem csak, hogy kiirtották az összes szuperhőst, de még az emléküket is kitörölték az emberek fejéből. Az öt kontinenst az Ötök Tanácsa irányítja: Professzor Solomon Seltzer Amerikát tartja kézben, Adam-1-é Afrika, „A Császár”-é Ázsia, a hírhedt nácinak, „A Jövő”-nek Európa, Mister Rictusnak pedig Ausztrália jutott. Utóbbi, lévén a leggátlástalanabb mind közül (már ha ez egyáltalán lehetséges), nem nyugszik bele, hogy a legértéktelenebb kontinenst kapta, ezért feszegetni kezdi a status quót. A mindössze hat részes minisorozat egyrészt Rictus véres hatalmi „puccsáról” szól, másrészt Gibson öntudatra ébredéséről és az apja gyilkosa utáni kutatásról.
A skót Mark Millar munkásságáról már volt szó nálunk, és még lesz is, röviden elég róla annyi, hogy sok más képregényszerző kollégájához hasonlóan a régi (comics-) mítoszok feldolgozásában és a megfáradó szériák újragenerálozásában utazik, de tabudöntögető stílusa és cinikus humora kiemeli az átlagból. A WANTED alapötlete még gyerekkorából származik, mikor is bátyja elhitette vele, hogy szuperhősök ma már azért nincsenek, mert a szupergonoszok legyőzték őket egy nagy végső háborúban. Hasonló ihlető forrás lehetett a Watchmen is, amely 1986-ban jelent meg: nyilván nem véletlen, hogy épp ekkor kezdődik a WANTED univerzumában az új időszámítás. Utalásokban amúgy sem szűkölködik Millar munkája, sőt vehetjük akár az egész miniszériát egy képregény-történeti hommage-nak és idézetgyűjteménynek. Minden szereplő megfeleltethető valamelyik híres anti-hős karakternek, a Professzor bandájának tagjait például Superman, Rictus-ét pedig Batman ellenségeiről mintázták. J.G. Jones rajzoló ráadásképpen valós személyektől kölcsönözte a három főszereplő arcberendezését: Gibson Eminem morcosságát örökölte, „A Róka” Halle Berry dögösségét, „A Gyilkos”-ban pedig nem nehéz felismerni Tommy Lee Jones vonásait.
Ha mindezzel az volt a Millar-Jones páros szándéka, hogy tippeket adjon egy esetleges filmadaptáció szereposztásához, akkor nem jött be a tervük. A film ugyan valóban elkészült, de nem csak a szereplők személyét, hanem a sztorit illetően sincs sok köze egymáshoz a két verziónak. Csodálkozni persze kár lenne, a WANTED nihilista és beteges világa nem igazán blockbuster-matéria.
Két filmet viszont szokás megemlíteni a képregény kapcsán: a Mátrixot és a Harcosok klubját. Előbbit nyilván a hasonló beavatástörténet és a „valós” mögött létező „igazi” világ tematikája miatt, utóbbit pedig a polgárpukkasztó szándékok révén. Tartalmilag megállják a helyüket ezek az összevetések, de ahogy a képregénykaraktereket is másolta Millar, úgy a WANTED ideológiája és üzenete sem több replikánál. Szó se róla, ahogy Gibson kiszól a droidlétben tengődő olvasóknak, az kúl, de ennél többet kár lenne belelátni a szériába. A punkos lendület, az anarchista-nihilista hangulat csak divatos máz, sokkolni Millar az amorális megközelítéssel sem tud, ahhoz túl felszínes és túl ponyvaízű amit csinál.
Utóbbi persze inkább dicséret, merthogy épp a karikatúraszerűsége miatt élvezetes olvasmány a WANTED. Tény, hogy nincs egyetlen olyan szereplő se, aki méltó az azonosulásra – egy gyakorló szociopatának persze Gibson vagy „A Róka” könnyen szimpatikus lehet –, de egy félóra alatt kiolvasható miniszéria esetében ez nem lehet akadálya annak, hogy élvezzük a gore-ban gazdag, akciódús paneleket és az (ön)ironikusan macsó szövegeket. A WANTED igazi kultusz-kompatiblis anyag, csak tartsuk fejben, hogy Millar, bármennyire is szeretné, nem egy Alan Moore, így aztán csalódni sem fogunk.
