Hogy lehet az, hogy az 1986-os Rövidzárlat főszereplőjének legelső skiccei alapján két évtized elteltével, önálló bájjal bíró herkentyű firkálható? Hogy lehet az vicces, ahogy ez a bizonyos WALL-E melltartót applikál szorgosan fókuszáló optikáira? Hogy lehet, hogy lassan nem hiszem el, hogy az animált tárgyi környezet animált? Hogy lehet a merchandising kizárólagos célpontjait képező csemetesereg gumicukroktól és affektáns visítástól ragacsos torkán ilyen könnyedséggel lenyomni egy olyan történetet, amiben sokáig annyit se beszélnek, mint a 2001: Űrodüsszeiában, és aminek láttán a megboldogult Arthur C. Clarke is elérzékenyülten rágcsálná egynémely körmét? És – mindenekelőtt – hogy lehet az, hogy a happy end előtt minden idegszálammal azon vagyok, a mellettem üldögélő Beyonder egy jól irányzott pillantással nehogy „kiszúrja” csordultig telt könnycsatornáimat? Pedig énengem aztán kurvakemény fából faragtak…
A megoldás öt karakter, vízszintes, és a második betűje egy asztali lámpa.
A Pixar (Animation Studios) valamennyi munkájában (az általa dirigált Némo nyomában-ig és ilyen-olyan kreatív szerepkörben a Hihetetlenék óta is) meghatározó feladatokat vállaló Andrew Stanton már régóta dédelgetett egy mesét, melynek főszereplője a globális villanyoltás után sártekénken egyedüliként maradt, szeméttömörítő robot. A humán telhetetlenség, a jóléti felesleg utáni, delejezett epekedés végenincs tárgyiasulásait szabályos kockácskákba sajtoló, sztahanovista présgép először vízszintes rendszerbe igazgatja a bolygót kényelmes gyávasággal evakuáló emberek itt maradt, szervetlen szarát, majd – kézenfekvő algoritmusainak megfelelően – vertikális halmozásba kezd.
A modellértékű városfejlődés eredményeként muzeális felhőkarcolók és tőlük szinte elkülönböztethetetlen, színtiszta hulladékból hasonló magasságokba felhúzott emléktornyok monotóniája nyomasztja a 700 év múlva játszódó filmet.
Pontosabban: nyomasztaná, hisz a jogos gúnnyal (igaz, nem a legeredetibb módon) élcelődő disztópia sivárságát WALL-E motorikus hétköznapjainak türelemmel és vágyakozással teli békaperspektívája oldja – automatikusan kinyíló fogódzókat megmarkolni – helyenként valóban szívszorongató lávsztorivá. A WALL-E igazi iróniája nem a negatív prognózisban „rejlik”, hanem a főleg elektronikus cast lelkes megformálásában kínálja magát, mintegy: újrafelhasznált pléhtálcán.
Pixarék lassan pusztán kisujjaik hanyag remegtetésével is a kortárs szórakoztatóipari antropomorfizáció csúcsteljesítményeit pottyantják elénk – és e metódus jelen esetben már maga a maliciózus meszidzs. Míg például a Dreamworks inkább klasszicista, La Fontaine-i állat-tipológiában gondolkodik, Stanton stábja egy tojástartót is olyan jellemrajzzal – és fejlődéssel (!) árnyal, aminek merő áhítása is meghaladja a Tomboló Ötök (The Furious Five) kumulált pszichés igényeit. A Föld nevű mementó szondáztatására küldött mesterséges létforma, EVA (az első, az egyetlen kvázi-nő WALL-E kvázi-életében) például fegyelmezett, szigorú lebegését azonnal Besenyei Péter-féle örömkörökre váltja, ahogy felettesei kifarolnak a bolygó légköréből. Rideg, karrierista szingliként tartja a távolságot WALL-E-től, hogy aztán LED-szemei még védtelenebbül párásodjanak be a kis lánctalpas lankadatlanságának láttán.
Az elnyúló expozíció gegrengetegére az ismerkedési fázisban ráhuppan még pár lapáttal. A scriptért is felelős Stanton, valamint a háta mögött perifériákat éjt nappallá téve stimulálók precíz összhangjáról tanúskodik az a kifinomult ízlés, mellyel a Pixar sci-fije az unalomba fúló érzelmi giccset és a helyzetkomikumok egymást laposító halmozását kerülgeti. Majd a film ugyanezzel az érzékkel csap a lecsóba (a melankolikus első félidő tüneményes, esetlen lomhaságát itt ordítja le az akcióorientált, kissé hektikus második rész entrée-ja - a közönséget minden bizonnyal megosztva), és egy huszárvágással repít minket a küldetéstudatos EVA, valamint az érte szabályosan epekedő WALL-E társaságában az emberiség végső menedékéig. Ami történetesen egy, a Naprendszerünk körül korzózó luxushajó, teljeskörű, robotizált kiszolgálással – és irányítással. A tökéletes társadalom, ahol az ember fia kedvéra hízhat, a robot meg kedvére robotolhat.
A fémszolgák személyiségjegyei, döntéshozatali önállósága és akarata pedig kéretlenül vetíti előre, hogy ennek a bio-mechanikus harmóniának a nem rendeltetésszerű használata komoly veszélyeket rejt magában. A hallgatólagos egyenjogúság megkérdőjelezése esetén még a kevésbé akaratos cyber-punk dilemmák is a páncélba zárt szellem kieregetéséhez vezetnek.
A punnyadt panda és az atletikus hópárduc állkoptatósra koreografált megmérettetése – tán a korhatárra való túlzott figyelem miatt – nem csak narratív szempontból találtatik gyengébbnek a történettel és fontolásra érdemes filozófiával is rendelkező WALL-E-vel szemben, a megjelenítés is ordas szemléleti különbözőségre utal. Akinek mondjuk a nyócas fokozatú csillagharcosok veseleverő technikái könnyen avanzsálnak esztétikai örömforrássá, azok jogosan gyönyörködhetnek az animés(-wuxiás) harcászat Kung-Fu Panda által demonstrált, valóban bravúros megidézésében; a WALL-E azonban nem garázdálkodik ily mohón a virtuális terek biztosította, végtelen plánozási lehetőségekkel. Választékos, sokszor vágástakarékos fahrtjai, óvatosan szédítő „daruzásai”, hatalmas látszögei – és nem utolsósorban a mélységélességgel való leleményes játéka – inkább "csak" a beállítások fölényes ismeretéről adnak számot.
Ez az elegancia is szerves része a WALL-E varázslatosan hiteles meséjének, amiben a dolgok már pittyegésük, kattogásuk, gépies zümmögésük előtt is szinte lerongyolnak a vászonról - noha, az űrben játszódó szegmens steril közege (amiben WALL-E 100% piszoknak minősül) mintha szándékosan bírna gyengébb kidolgozású, művibb felületekkel. Ugyanakkor az igazi csoda a filmben az a részvét, amit űrmodern bádogemberei és (jelenleg még zöldelő) életterünk felé kényszerít ki – minden korosztályú nézőben.
