És ez is eljött: utolsó bejelentkezés a Titanic filmjeiből amúgy klasszikus fesztiválválogatással: Egy dán thriller, egy izlandi vígjáték és egy japán társadalmi szatíra.
A jelölt alapvetően nem bonyolult film: főhősünk Jonas Bechmann ügyvéd, aki szintén jogász édesapja halálát próbálja feldolgozni. Meg van győződve róla, hogy a kétes üzelmekkel foglalkozó Claes Kiehlert tetette el láb alól, miután apjának nem sikerült őt felmentenie egy gyilkosság alól. Egy ferde éjszaka után azonban egy szállodai szobában ébred - és a zuhany alatt egy szőke lány megfojtott holtteste hever. Innen kezdve egy nagyszabású üldözéses-zsarolásos film veszi kezdetét, néhol egész jeleneteket lopva A szökevényből, hogy azután a végére minden kiderüljön. Alapvetően nem rossz darab és kellően feszes is a maga műfajához, de sajnos a csavarok annyira kiszámíthatóak, hogy legkésőbb a film közepére mindenki ki tudja találni, ki is áll az egész mögött. Egyébként látszik, hogy nem keveset áldoztak a filmre, és noha van benne felesleges túlzás, mégis rendben van. Nem fogja megváltani a világot, de egy élvezetes, sodrós thriller - többek között mosogatásra is jó.
Folytassuk a nem is olyan távoli Izlandon, ahol David egy helyi kisstílű bűnbanda nem túl sikeres álmodozó költője. Amikor - sokadjára - kidobja barátnője, új főbérlőjében öccse gyilkosát ismeri fel. Mivel a bandából is kidobják, hiszen használhatatlan, ezért különös tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában az izlandi alvilág (hehe) legendás figurája, aki most tért vissza Mexikóból. Sajnos a forgatókönyvben rengeteg felbukkanó lehetőségből szinte semmit sem hasznosítottak - és ezért szomorú az egész igazán. A Felsőbb erő első húsz perc ígéretes, utána azonban átfordul mélységes unalomba az egész; a jól kitalált figurákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a rendező - itt csak tippelek - Maffiózók-mániáját kielégítő Michael Imperioli pedig két teljesen lényegtelen jelenetben bukkan fel - viszont ekkor uralja is a vásznat. Mondjuk nem olyan nehéz: a főszereplő Petur Johann Sigfusson inkább emlékeztet Kevin Smith fiatalkori énjére, és bánatos szemein kívül más színészi képessége nem nagyon van. A legjobb karakter a stáblista végén saját casting-videójában (amúgy teljesen értelmetlenül feltűnő) Stefan Schaefer, aki importált németként - érdekes módon - a legviccesebb egyben legérdekesebb figura a filmben. Aki szereti, ha szakállas emberek bámulnak ki ablakokon, valamint szívbetegsége nem engedi a gyakori poénokat, akkor ez ideális film megtekintésre és gyors elfelejtésre.
És ekkor elérkeztünk a Big Man Japanhoz, akarom mondani A legnagyobb japánhoz: az áldokumentumfilm - vagy mi a szösz - főszereplője az író/rendező Hitoshi Matsumoto, aki elsőre átlagos, negyvenes tokiói férfinek tűnik, aki nem áll éppen élete fénypontján: magányosan tengeti napjait egy kunyhóban, és szeretne háromezer dollárral többet keresni. Aztán persze kiderül, hogy ő a "Legnagyobb japán", aki megvédi Japánt az időnként rá támadó - betegebbnél betegebb kinézetű - szörnyektől. Ha ez még nem lenne elég, a nézettsége folyamatosan csökken, és egyre többen panaszkodnak az általa okozott károkra. Háát... hm... nem is tudom. Érteni vélem, mire megy ki a játék: társadalomkritika ez a javából. Van itt minden, a múltidézéstől kezdve, amikor még a "Nagy ember" hős volt, és mindenki tisztelte egészen a jelenig, amikor már senki sem akarja igazán az egészet. Mégis a tradíciók, a hagyomány életben tartja ezt az egész jelenséget. Lényegében apró, finom humoros mozzanatoktól a bizarr, már-már transzcendentális befejezésig mindenféle jó benne van, aki szereti a japán filmeket en bloc, annak ez is tetszeni fog, legalább egy kicsit. Ettől még tartom, hogy túl hosszú.