.jpg)
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. Márpedig, mivel a Prince Of Persia nyomdokain haladva várhatóan ez a játék is megfilmesítésre kerülhet a közeljövőben, a kisördög azt súgja az ember fülébe, hogy A titánok harcának a piac kegyetlen törvényei szerint muszáj volt beelőznie az amúgy éppen a saját '81-es filmes eredetijéből építkező God Of War játék-adaptációt... Welcome to the jungle!
Sajnos nem ez az egyetlen pofátlan nyúlása a filmnek: az Argos városát megvédeni induló, sokszínű tagból álló és érdekszövetséget kötő maroknyi csapat egy az egyben a Gyűrű Szövetségének felel meg, a halálig hősies küzdelmet bemutató patetikus képsorok és a szánalmasan hiteltelen, a jellegzetes nagyvállalati életérzés részeként világszerte elterjedt, de még mindig nagyon amerikai ízű motivational speech-jelenet a 300-at idézi, a jósnő-szörnyek tenyérben ülő szemgolyója pedig a Faun labirintusát, de nem maradhat el a Trójából és más történelmi filmekből ismert ókori demokrácia-példázat sem, amelyet szandálba és tógába öltözött egydimenziós karakterek prezentálnak.
Itt van tehát egy történet, melynek az alacsony sorból induló, de hőssé váló és a fullos félisten-modellcsajt is bezsebelő self-made man főhősétől kezdve az összecsiszolódó (félelmüket, büszkeségüket legyőző) csapattagokon át a "how to fight like an expert for dummies" ezerszer látott jelenetéig egyetlen váratlan és előre nem megjósolható eleme sincsen. Van továbbá egy, "The Rock" Sziklánál vagy Steven Seagal-nál alig több arcjátékra képes főszereplő (akinek legnagyobb járulékos érdeme, hogy játszott az Avatárban és így becsalogat egy csomó nézőt, na meg hozzá van szokva a zöld fal és zöld bábuk előtti felvételekhez), meg néhány tehetségesebb, ám merev és illogikusan viselkedő karakterekbe börtönzött színész (Ralph Fiennes és Liam Neeson, aki lejjebb adott igényeiből, és Jedi után már csak főistent játszik). Mit lehet ezekkel kezdeni?
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
Igaz ugyan, hogy James Cameron rengeteget energiát ölt imádott gyermekébe, igaz, hogy több száz embernyi stáb dolgozott évekig azon, hogy Pandora valóban tökéletes illúzióját kínálja a - nem is létező - valóságnak, A titánok harcáról pedig csak menet közben döntötték el, hogy 3D-s mozikban fogják vetíteni, de hát azok a nézők, akik csalódottsággal fogják szemlélni a legfeljebb két-három különböző síkban levő papírmasé figurák látványát, melyek leginkább a karácsonyi, kinyitható, kartonból készült minibetlehemeket idézik (két és fél dének szokták ezt nevezni), azok már úgyis kifizették a belépődíjat...
A néző pedig, jobb híján, nézi a Sam Worthington-nél is faarcúbb (haha) sivatagi szörnyvarázsló-dzsinnpredátorokat ((R) by Santito) meg a Krakent, ami pontosan addig néz ki ijesztően, amíg ki nem jön a tengerből, és azon gondolkozik, miközben a sok félszívvel odakent digitális effekt ömlik a képébe, hogy itt róla bizony megint megfeletkeztek a nagy hűhőban.
Nézzétek meg inkább az eredetit, de komolyan.
