New York, éjszaka: a legtöbben alszanak, de nem mindenki. Egy fáradt nő takarít, egy unott férfi rádióműsort vezet, egy lelkes szerkesztő a reggeli újságot készíti elő, elegáns hölgyek és urak partin vesznek részt, két sötét alak pedig egy gyönyörű, fiatal nőt gyilkol meg a lakásán. Ahogy a narrátor fogalmaz a film híres utolsó sorában, nyolc millió történet van a meztelen városban – ez egy közülük.
Ma már nehéz átérezni, hogy milyen forradalmi erejű volt A meztelen város 1948-ban. Jules Dassin az egészet eredeti, külső helyszíneken, azaz New York utcáin és épületeiben forgatta, ami az akkori, szigorúan stúdióközpontú felvételek idején unikumnak számított, és addig példátlan realizmussal csapta arcon a nézőt. Igaz, alig egy évvel korábban már mozikba került Henry Hathaway hasonló körülmények közt készült Kiss of Death című noirja de Dassin ezeket a körülményeket sokkal jobban kihasználta. Merthogy nem véletlen a címválasztás, A meztelen város igazi főszereplője New York maga: a város él, lélegzik, saját arca és egyénisége van, sőt, olykor úgy tűnik, saját akarata. Amikor a finálé lélegzetelállító hajszájában a gyilkos a Williamsburg hídon menekül, mintha csak maga a Nagy Alma súgná neki, hogy fel, fel, a toronyba, mert ha már nincs menekvés, ha már körül van véve, legalább nagyszabású halála legyen. A cselekményt időről-időre megszakító, nem egyszer valós életképek (a munkájáért Oscart bezsebelt William H. Daniels operatőr egy mozgó furgonból, rejtett kamerával filmezte az utca emberét) sem csak a film realizmusához adnak hozzá, hanem még inkább kihangsúlyozzák a helyszín monumentalitását, és azt, hogy amit éppen látunk, az csak egy a lenyűgöző metropolisz számtalan színes, élettel, halállal, reménnyel, keserűséggel, boldogsággal és unott rutinnal teli történetei közül. Vizuális költészetbe foglalt szerelmi vallomás egy városhoz.
A dokumentarista stílus nem csak a képi világig terjed: ellentétben a korszak tipikus rendőrfilmjeivel, A meztelen városban nincsenek jóképű, cinikus, kiégett és keményöklű nyomozók, akik sóhajtozó nők gyűrűjében, romantikus vagánysággal, furmányos nyomok útján jutnak el a pár jobbhoroggal és szigorú tekintettel vallomásra bírható bűnözőkhöz. Az archetípusok helyett igazi emberek vannak, és igazi rendőrmunka. A joviális, ugyanakkor „én vagyok a legokosabb a szobában” mosolyú veterán nyomozó, Dan Muldoon (az Oscar-díjas, és a krimiben egyébként meglehetősen járatlan Barry Fitzgerald ellopja az egész show-t), és lelkes, fiatal társa, Jimmy Halloran szánalmas nyomtöredékekből indulnak ki, reménytelen kihallgatásokat és fárasztó lábmunkákat végezve zsákutcából zsákutcába jutnak, impresszív mesterdetektíves trükkök és Sherlock Holmest megszégyenítő dedukciók helyett pedig inkább az életnek és a véletlennek köszönhetik az ügy felgöngyölítését. Ez a fajta hitelesség (ami visszaköszön a rendező későbbi, Rififi című filmjének zene és dialógus nélküli, 25 perces rablásjelenetében is) csaknem egyedülálló a korszakban, mindössze a CSI ősének tekinthető 1950-es Mystery Street nyújt ilyen részletes betekintést a nyomokkal való szöszmötölésbe.
A realizmusra fektetett hangsúly, „dokunoir” mivolta ellenére A meztelen város messze nem száraz film. A két főszereplő karakterének apró nüanszai (egy-két ugratás itt, néhány poén ott, gyors betekintés a családi háttérbe amott) élettel és szenvedéllyel töltik meg a történetet, és a hozzájuk beszélő, őket bíztató narrátor is szimpátiára készteti a nézőt – egy pillanatig még a fináléban reménytelen helyzetbe kerülő kegyetlen gyilkossal szemben is. Különösen furfangos a halott femme fatale, Jean Dexter figurája. Noha a cselekmény nem kínál különösebben rafinált megoldásokat és váratlan fordulatokat, az, ahogy a fiatal, gyönyörű nő az ügy fokozatos felgöngyölítése során ártatlan, szegény áldozatból lassan az életet vadul habzsoló éjszakai pillangóvá, végül pedig a férfiakat a lába közével manipuláló, egy ékszerrablás-sorozat középpontjában álló, mindenki mást is magával rántó ribanccá válik, elemi erővel húzza alá a noir klasszikus „mindenkinek van valami vaj a fején” motívumát. És mindeközben a város csak figyel. Szenvtelenül követi az eseményeket, és hatással van mindenkire, de rá nincs hatással senki és semmi, nem számít sem élet, sem halál. Elvégre ez csak egy a nyolcmillió történet közül, és pár nappal később az utcaseprők már mint elfeledett szemetet szedik össze a lefolyónyílásokból a Jean Dexter meggyilkolását címlapsztoriként közölt, ronggyá ázott újságokat. <
