Utólag, és főleg, csaknem 70 év távlatából könnyű okosnak lenni, de Akira Kuroszavának már ezen az első filmjén (Sugata Sanshiro, 1943) is látszott, hogy a rendezője még sokra viszi majd. A judo történetében megvan mindaz az érzékenység, drámai erő, szimbolika és mögöttes tartalom, ami végigkísérte az életművét – de említhetnénk akár bizonyos vizuális megoldásokat (mint a lassítás) vagy az akciójelenetek dinamikáját is. Debütáló alkotása – akárcsak későbbi munkái – jóval többet ad a nézőnek, mint amit a felszín alapján várna. Túl a nyilvánvaló „harcművészeti film” címkén, egy fiatal férfi emberségének megleléséről, morális és spirituális felemelkedéséről szól.
1943-ra Kuroszava már hét-nyolc éve dolgozott a filmszakmában rendezőasszisztensként, írt három forgatókönyvet is, a két évvel korábbi Umát pedig szinte saját kezűleg vezényelte le, mivel hivatalos direktora, Yamamoto Kajiro ideje java részét egy másik forgatáson töltötte. Így amikor megkérte a Toho stúdiót, hogy foglalja le neki Tomita Tsuneo (író és judo mester) frissen megjelent könyvének jogait, hogy abból készíthesse el rendezői debütálását, már rég nem számított újoncnak a szakmában, és bőségesen forrtak benne az ötletek. Az időzítése azonban problémásnak bizonyult: a második világháborúra való tekintettel a japán kormány rövidebbre fogta a filmipar pórázát, és igyekezett propagandamunkára késztetni alkotóit. A se nem kifejezetten patriotikus, se nem politikailag aktuális (a XIX. században játszódó) A judo története 17 perccel megrövidült a cenzorok keze alatt, és azok a jelenetek sajnos azóta sem kerültek elő. (Kurosawa pedig ezután két filmjét is a propagandának áldozta: a The Most Beautifult, és A judo története 2-t, ami egyike volt a mindössze két folytatásnak, amit pályafutása során csinált.)
Sugata Sanshiro egy becsvágyó és fafejű fiatalember, aki a jujitsu rejtelmeit kívánja elsajátítani. De mikor társaival és mesterével egy Yano nevű öregember különösebb erőlködés nélkül feltörli a padlót a terjedőben lévő új harcművészeti stílus, a judo használatával, Sanshiro inkább hozzá szegődik tanítványnak. Egy utcai verekedést követően Yano megfeddi a felelőtlen férfit, aki rájön, hogy nem csak a testét kell edzenie, de a szellemét is – elhatározza, hogy jobb ember lesz belőle, de egyik későbbi összecsapása ellenfelének halálával végződik, és ez új eseményeket indít el.
Ha Kuroszava célja egy látványos akciófilm készítése lett volna, bizonyára egy másik harcművészeti stílust választ, hiszen a judo, amiben az ellenfelek megragadják egymást, és addig tántorognak, lépkednek, amíg egyikük egy pillanatnyi egyensúlyfölénynek köszönhetően földre nem tudja küldeni a másikat, aligha tartozik a látványosabb, vászonra kívánkozó harcmodorok közé. Ráadásul a cselekmény is meglehetősen sematikus: a főhős edz, harcol, felel a neki intézett kihívásokra, legyőzi újabb és egyre erősebb ellenfeleit, majd eljut egy végső összecsapásig, ahol az élete a tét.
Fontosabb azonban Sanshiro belső utazása, ami - nyilvánvalóban a rendező megkérdezése nélkül kivágott jelenetek hiányában – ugyan helyenként sutának és elsietettnek tűnik, ám súlypontjai így is a helyükön vannak. A film kulcsjelenete meglehetősen ambivalens hatást kelt, vagyis jó példa mind a sutaságra, mind a drámai erőre. A főszereplő az említett verekedés utáni bűnbánatában a Yano lakrésze melletti kis mocsárba veti magát, és egy abból kiágaskodó karóba kapaszkodik, szándéka szerint addig, amíg mestere meg nem bocsát neki – vagy amíg meg nem hal. Órák múlva már ereje végét járja, amikor megpillant egyetlen szál, a holdfény által megvilágított virágot, ami az adott szituációban felemelő, felszabadító és felvilágosító hatással van rá. Innentől a judo nem a dicsőséghez és a nagysághoz, hanem a spirituális növekedéshez vezető utat jelenti számára.
A képileg és zeneileg is éteri jelenetet némileg aláássa annak erőltetett mivolta – a sugallat, miszerint a háborgó lelkű harcos, aki a természet szépségét és egyensúlyát látva „varázsütésre” jobb emberré válik, legalább annyira támadható, mint védhető, esztétikai és dramaturgiai szempontból egyaránt. Mint befogadói élmény, kétségkívül gyönyörű és letaglózó, ugyanakkor hagy maga után hiányérzetet is. Az efféle szimbólumokkal Kuroszava később sokkal elegánsabban bánik majd, ugyanakkor A judo történetének néhány egyéb jelenete olyan remek érzékkel komponált, hogy akár a pályamű későbbi, érettebb szakaszából sem lógna ki.
Ilyenek Sanshiro, és soron következő ellenfele (a mindig nagyszerű Takashi Shimura már ekkor, első filmjénél ott volt a rendező mellett) lányának montázsszerűen egymás után fűzött találkozásai, amik a szerelem ártatlan ígéretéből morális konfliktusba torkollnak, és ilyen Sanshiro első ellenfelének drámai halála is. Ez utóbbi az egyetlen lassított jelenet az egész filmben, egy olyan korszakból, amikor ennek a technikának a használata még ritkaságszámba ment (Amerikában pedig lényegében ismeretlen volt), és messze nem pusztán esztétikai célja volt. A lassítás itt egy töréspont, nem csak az adott esemény súlyát emeli ki, de ómenként is szolgál a későbbi történésekhez.
A legemlékezetesebb jelenet persze a finálé, amiben Sanshiro a nyílt mezőn csap össze a jujitsu mesterével. A két férfi szemtől szemben áll, mígnem testükkel egymásnak feszülnek, miközben körülöttük szélvihar tombol. A judo története nagy sikert aratott, és igen komoly hatással volt a korszak japán filmművészetére, ennek a jelenetnek a stílusa, szerkezete és feszültségteremtése számtalan későbbi szamurájfilmben köszönt vissza (megkockáztatom, hogy „a vereség határán álló főhős visszaemlékszik egy jelentős pillanatra az életében, és ebből erőt merít a győzelemhez” klisé is innen származik). Ami magát Kuroszavát illeti, az időjárás használata az érzelmek, a hangulatok és a dramaturgiai súlypontok érzékeltetésére éppúgy kézjegyévé válik majd, mint a lassítás vagy a jelenetváltás képeltolással (wipe) való megoldása. A judo története messze nem tökéletes, de egyrészt tökéletlenségében is nagy élmény, másrészt pedig egy születőfélben lévő mesterrendező munkája.