Akik Fincher A tetovált lányához kitalálták a „feel bad mozi” tagline-t, azok egyértelműen nem látták a Snowtownt. Egy kis használati útmutató Justin Kurzel körülrajongott, ausztrál lelki horrorjához: Hagyj fel minden reménnyel, felejts el mindent, ami megkönnyíti a dolgodat, mint befogadó, készülj fel a legrosszabbra, a legnehezebben emészthető élményre, készülj fel arra, hogy soha, egy percig sem fogod élvezni a filmet, és hogy még napokkal a megtekintése után is aktívan fogod nem élvezni. Készülj fel egy kurvajó filmre, amit kurvarossz végignézni.
A ’90-es évek Ausztráliájában négy férfi, John Bunting vezetésével, legalább 11 embert gyilkolt meg, akik holttesteinek nagy részét később savas hordókban tárolták. A brutális sorozatgyilkosság „Snowtown murders” néven híresült el, annak ellenére, hogy sem a tettesek, sem az áldozatok nem a címbeli városból voltak, csak egyetlen gyilkosságot követtek el ott, és csak nem sokkal a tettesek elfogása előtt kerültek a hullákat tároló hordók Snowtown körzetébe. Az eset az 1999-es letartóztatások idején hatalmas vihart kavart, a város pedig azóta is erről híres, pontosabban hírhedt (ezen a film aligha fog segíteni, sőt).
Alig több mint egy évvel ezelőtt került ki Ausztráliából a nemzetközi piacra egy másik nagyszerű krimi (Animal Kingdom), ami szintén kegyetlen realizmusával mosta a partot, lassan, de megállíthatatlanul. A Snowtown ettől eltekintve mégis inkább illik olyan, a gyilkos elmék sötét bugyraiba kalauzoló filmek közé, mint Richard Fleischer 10 Rillington Place-e (Richard Attenborough egyik legjobb alakításával) vagy John McNaughton felejthetetlen Henryje. A sztori a 16 éves Jamie szemein keresztül bontakozik ki, aki anyja új barátja, a karizmatikus, energikus John bűvkörébe kerül. A férfi elüldözi az utca túloldalán élő, a környék fiúit (köztük Jamie-t) molesztáló pedofilt, és mint önkényes igazságosztó, a kisváros megtisztításáról tart tanácskozásokat az iszákos és tahó szomszédokkal. A látszólag morális alapozásra azonban kegyetlen gyilkosságok épülnek, amikbe John Jamie-t is egyre inkább bevonja.
A Snowtown nem a sorozatgyilkos lelkét és hátterét boncolja, hanem a környezetének a jelenlétére és tevékenységére adott reakcióját. És ez a környezet tökéletes táptalaj a világ John Buntingjai számára. A rendőrség itt már rég feladta a harcot, a lakók többnyire dróton rángatható, a problémáikról csak szájalni tudó, cselekvésképtelen, lecsúszott vesztesek, a gyerekek apák hiányában, nevelésre képtelen anyákkal, kiszolgáltatottan, kihasználva nőnek fel. Mi történik, amikor egy ilyen gyerek szembetalálja magát egy szimpatikus, tettrekész apafigurával, egy potenciális példaképpel és megváltóval, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy egy kegyetlen gyilkos? Van annyira erős a morális iránytűje, hogy ellenálljon neki, és szembeforduljon vele?
Már most megmondom: nincs. Jamie megütközik, felháborodik, őrlődik, de egy pillanatra sem kétséges, hogy a két főszereplő közül ki az erősebb és befolyásosabb. Daniel Henshall félelmetesen jól alakítja Johnt, a kedves tekintetű, joviális attitűddel megáldott szörnyeteget, akiben persze az a legborzasztóbb, hogy ember. Van egy vérfagyasztó jelenet, amiben John ráveszi Jamie-t, hogy ölje meg a kutyáját, és ez a gyilkosavatás mintegy mellékesen, egy hétköznapi étkezés melletti társalgásból nő ki. A hidegség és apátia tapintható, és bár Jamie-t felkavarja az eset, már itt nyilvánvaló, hogy nincs számára remény.
A film rettenetes, kényelmetlen lassúsággal építkezik (sokan unalmasnak fogják találni), és hiába vár a fojtogató atmoszférától sújtott néző arra, hogy Jamie előlépjen saját története hősévé, és véget vessen a horrornak. Nincs szimpatikus szereplő, akivel azonosulni, és akiért izgulni lehet, a Snowtown egy gusztustalan közeg és létállapot illúziómentes és gyomorforgató, éppen ezért felejthetetlen anatómiája. A hosszan, briliáns képekkel és zenével felvezetett zárójelenet a gonosz totális győzelmét hozza, Kurzel és írói pedig még attól is megfosztják a nézőt, hogy valamiféle emocionális vagy meghökkentő csúcspont befogadásával feloldja magában a felgyülemlett feszültséget. Akárcsak a játékidő addigi részében: a Snowtownban a gyilkosságok többnyire képen kívül történnek, vér csak elvétve látható, a film éppúgy mentes a gore-tól, mint minden más trivializáló megoldástól, ami gőzkieresztő szelepként szolgálhatna. Pedig a néző egy idő után szinte már rimánkodik egy kis belezésért, mert az legalább kiváltana belőle valami erős érzelmi reakciót, kirántaná a feldolgozhatatlan sivárságból és stagnálásból.
Aztán a Snowtown egyszerűen csak véget ér, a néző pedig ül bután, kényelmetlenül, mindenféle válasz és megnyugvás nélkül, és baromi szarul érzi magát.