 |
„Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.
A Burgess Gépnarancsa által ihletett gondolatkísérletet, amely egy funkcionális skizofrénnek adja át a regény narrációját, aki pengeélen táncol az őrület és a zsenialitás között, sakkbábukként kezelve az embereket, nem mindenki gyomra vette be, márpedig egy ilyen embernek a gondolataiba egyszerre hátborzongató és roppant érdekes bepillantani, különösen amikor arra készül, hogy tizenöt évesen király lesz a Százak Háborújának sakktábláján lavírozva. „Tudomány a bosszú, vagy művészet?" – kérdezi mesterét Jorg herceg, mielőtt vérszomjas rablóbandát gyűjtene maga köré, hogy az alkalmat keresve kiharcolja magának a még nála is kegyetlenebb apja elismerését, és revansot vegyen anyja és testvére lemészárlásáért. Társai egytől-egyig veszekedett gazemberek, akiket csak erős kézzel lehet összetartani, de az uralkodásra termett és karizmatikus kisugárzású fiúban minden megvan ahhoz, hogy végbe is vigye őrült tervét.
Amellett, hogy a műfaj legtöbb kliséjét legnagyobb megelégedésünkre a kritikus pillanatban felborogatja (Firefly rajongók most pontosan tudják mire gondolok), az első pillantásra a kendőzetlen és nyers sötét középkorra hajazó világ egyre több meglepetést fed fel, ahogy haladunk előre a cselekményben. Tulajdonképpen már az első fejezetet nyitó térkép is eléggé gyanús a Limoges nevű várossal és a Loár-folyóval (így, fonetikusan), de aztán amikor Jorg féltve őrzött könyveiből és tanulmányaiból előbukkan Arisztotelész, Platón, Popper és Nietzsche, a káromkodásokba belekeveredik Jézus Krisztus és Káli neve is, az Építők sziklába vájt erődjében az irányítópanel mögé bújt szellem hangját és az Ezernyi Napvillanás Napjának említését már a posztapokaliptikus témáknak tartogatott üdvözült mosollyal hallgatjuk. A műfajkeveredés nem okoz zavart, sőt, olyan ügyesen vegyülnek apránként a számunkra ismerős múltra vonatkozó utalások a fantasy olyan kötelező toposzai közé, mint a howard-i jellegű titokzatos mágia vagy a mitikus szörnyek (itt élőholtak és leucrották), hogy elégedetten kell csettintenünk a tudatos világépítés iskolapéldájának láttán.
Lawrence ugyan elsőkönyves író, egyszerű, lényegretörő, brutálisan realista stílusa azonban pár oldal után magával ránt, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a Fumax kiadó, ami értő kézzel és viharos gyorsasággal csapott le a regény magyar kiadására, egy szépirodalmi műfordítót, sőt, éppenséggel a Gépnarancs magyar fordítóját, Gy. Horváth Lászlót kérte fel a kötet magyarítására. Utoljára talán az Alatriste kapitány kalandjait forgatva (Bart Dániel tolmácsolásában) találkoztam ilyen élvezetes magyar nyelvű idegen szöveggel, így az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadás keményfedeles, megtartotta az eredeti borítót, és megkíméltek minket a Trónok harcával vont meglehetősen fals párhuzamtól. Ha már mindenáron skatulyázni szeretnénk a Tövisek hercegét, akkor Glen Cook Fekete seregének és Jack Vance Haldokló Föld ciklusának irányában érdemes keresgélni, de mindenképpen egyedi hangú, frissen ható fantasy élményben lesz részünk, ha úgy döntünk, hogy adunk neki egy esélyt (ennyit pedig a mostani könyvfelhozatalban mindenképp megérdemel). Amennyiben tetszettek a nihilista főhős kalandjai, akkor lehet készülni a trilógia következő két kötetére, amiből a Tövisek királya már meg is jelent angol nyelven.