Looper

looper01.jpgAhhoz képest, hogy egy-két váratlanul harsány, a műfajból kikacsintó poén ellenére a Looper milyen nyílegyenes és vérkomoly film, meglepő, amikor az egyik jelenetben Bruce Willis dühösen az asztalra csap, és közvetve az arcodba üvölti, hogy felejtsd el az időutazás logikáját és paradoxonjait, mert nem fontosak. Magyarul: csak élvezd a filmet, baszod. Később Willis tökig véresen, kezeiben géppisztolyokkal, háta mögött hullarakással indul – újabb – mészárlásra (a Die Hard 4 meg az Expendables 2 bekaphatja), úgyhogy nincs más választásunk, mint engedelmeskedni neki. Amit csak akarsz, Bruce, amit csak akarsz.

A Looper látszólag a gengszterfilm, a sci-fi és az akció zsánereit olvasztja egymásba egy vad kétórás hullámvasút erejéig (ha hiszel a trailernek, azt várod, hogy egyik lövöldözés és üldözés éri a másikat), csakhogy Rian Johnson író-rendező ezen zsánerek szabályait lépten-nyomon felrúgja (ld. még középiskolai noirját, a Bricket). Nem posztmodern pökhendiségből, nem direkt iróniából, hanem csak úgy spontán, mert szarik a szabályokra. Nem szakítja meg a sztorit egy tízperces akcióval, csak mert már fél órája nem lőttek le senkit, az időutazás elvét és egész technikai-technológiai hátterét pedig már-már kriminálisan negligálja.

Az időgép, aminek dizájnjára és kivitelezésére egy tipikus amerikai filmben milliókat és tervezőgárdákat költenének, itt egy ütött-kopott, hülyére kábelezett vastojás, ami egy lepukkant raktárépületben rohad valahol. Ezzel a puszta plot device-szal kerül Joe (Willis) saját, 30 évvel korábbi, a maffia jövőből érkező hullajelöltjeit monoton hentesmunkát végezve leölő énjének (a Willisszé maszkírozott Joseph Gordon-Lewitt) puskája elé. Joe kénytelen menekülőre fogni – az idős és a fiatal is. Hol egymást elkerülve, hol egymást hajkurászva próbálják rendbe tenni az utóbbi napokban és a következő évtizedekben összeomlott életüket.

looper02.jpgNagyjából a játékidő felénél jössz rá, hogy a Looper egy dráma. Ne aggódj, megkapod a fasza akciókat (Johnson pazar rendező), az izgalmas sztorit, a nagyszerűen felvezetett fordulatokat, sőt, még egy kis horror is bepislog itt-ott, és felsejlik az X-Mentől az Ómenen át a 12 majomig sok minden. De amikor egy egyedülálló anya, egy tenyeres-talpas, puskával hadonászó parasztlány (Emily Blunt) farmján belassul a cselekmény, egyszercsak megáll a szádban a popcorn, mert ilyen komplexre, színesre kimunkált karaktereket, ilyen súlyos, eldönthetetlen dilemmákat, és ilyen igazi, természetesen burjánzó érzelmeket nem sűrűn kapsz a kommerszben.

Meg ilyen nehezen szerethető hősöket sem. A fiatal Joe még nem elég érett, hogy felismerje, ő egy önző seggfej, aki nélkül szebb lenne a világ, az idős meg túl jól használja a korral járó bölcsesség illúzióját, hogy belássa, ez 30 év után sem változott. Kicsit ijesztő is, hogy ennek ellenére milyen könnyen megértjük őket (Johnson pazar író), hogy szinte még gyerekgyilkosságot is elnézünk nekik, és bár a sztori fő konfliktusának feloldása némileg hirtelen és megalapozatlanul történik (ahogy több szituáción is érződik, hogy az írói kéz tereli a kívánt irányba), kicsit belepiszkítva a karakterrajzba, ez a maximum, amit fel lehet róni a Loopernek.  És ez még kevés ahhoz, hogy ne legyen az év egyik legjobbja, és ne váljon belőle kultfilm.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!