A Skyfall nem csak a valaha készült egyik legjobb Bond, de ráadásul az Oroszországból szeretettel óta, azaz csaknem fél évszázada az első, amire inkább illik a „kémthriller”, mint a szokásos „megalomán akció” kifejezés. Sam Mendes piszkosul elegáns, stílusos, szikár 007-mozit csinált, ami úgy van tele a karakter 50 éves filmes történetére tett – diszkrét – főhajtásokkal, hogy közben nem fél a saját, új útját járni. És az utolsó fél óra, amiben Bond Skócia ködös, vidéki tájain vadászpuskával várja a teljesen low tech (sőt, off tech) végső leszámolást, csodálatos, és már csak ezért is sokáig fogunk rá emlékezni.
És például azért is, mert az Őfelsége titkosszolgálatában és a Casino Royale mellett a „legintimebb” Bond-film, ami a karakter megközelítését illeti. Ritka bepillantást nyerünk a 007-es múltjába; nem annyit, hogy a mindig abszolútumként ábrázolt figura mítosza felesleges sallangokkal bővüljön, csak épp annyit, hogy a lojalitás, a kötelesség és a haza szolgálatában lehetséges (?) egyéni szabadság cselekményben érintett témái nagyobb kontextusba kerüljenek. Mindezzel a Skyfall visszahoz valamit a ’70-es évek akciófilmjeinek egzisztencialista vonásaiból, és megmutatja az embert, aki tényleg mindenestül a munkájának él, és ha azt elveszik tőle, nem marad semmije.
Hogy Mendes filmje mennyire tökéletes egyvelege a régi és a modern Bondnak, azt a Javier Bardem által – nagyszerűen – alakított ellenség karaktere is jól példázza (affektálós szinkronja miatt melegen ajánlom az eredeti nyelven való megtekintést). Megvannak benne a tipikus 007-gonszok excentrikus vonásai, hogy mást ne mondjak, még egy saját szigete is van, ugyanakkor nem akar országokat romba dönteni, világuralmat szerezni, pusztán zsigerien emberi, személyes motivációk hajtják – de azok a végsőkig.
A rendező nem véletlenül emlegette, hogy A sötét lovag volt számára az egyik inspiráció a filmhez. Bardem és Craig párharca feszült, komor, a Skyfall egész atmoszférája kölcsönöz valamit Nolan Batmanjéből, és érezzük, hogy mindaz, ami történik, nem véletlen, hogy egyenes következménye az MI6 működésének, a Bondhoz hasonló ügynökök és M ténykedésének. El van baszva ez a világ, na. Még az egész oldschool kémkedés, és ezzel áttételesen a 007-franchise létjogosultsága is megkérdőjeleződik (aggodalomra azért semmi ok – legalábbis e téren).
A szereplőgárda Craigtől és Bardemtől Dench-en át Whishaw-ig és Fiennesig első osztályú, a sztori izgalmas, kifinomult, intelligens, pszichológiailag és érzelmileg meglepően jól alátámasztott, az akciók pedig olyan realisztikusak, intenzívek, lehengerlőek, és főleg, átélhetőek amilyenre évtizedek óta nem volt példa a sorozatban. Ha ez az új Bond, ha ez az irány a jövőre nézve, akkor arra csak egy „fuckyeah”-vel tudok reagálni. És ha te azok közé tartozol, akiknek a 007-kalandok eddig túl nyilvánvaló eszképizmusok, túl gyerekesek, túl megalománok és harsányak voltak, akkor ideje venned egy jegyet a Skyfallra – végre meg fogod érteni, miért szeretik mások ezt a franchise-t.