Az első jelenetben Francis Underwood, a demokrata párt frakcióvezetője (Kevin Spacey) megöl egy kutyát. Kegyelemből elkövetett gyilkosság ez: az állatot elcsapta egy autó, és csak szenvedéssel teli percei vannak hátra. Frank hitvallása az, hogy kétféle fájdalom létezik, egyrészt az, ami erősebbé tesz, másrészt az, ami semmire nem jó, és az utóbbit nem állhatja. Ezt a briliáns, abszolút karakterhatározó nyitányt Frank egyenesen a kamerába mondja – nekünk, nézőknek, nem pedig a frissen beiktatott USA-elnöknek és kabinetfőnökének, akik épp fájdalmat készülnek okozni neki. Ha nekik mondaná, talán nem tennék: nem döfnék hátba Franket annak a győzelemnek a kapujában, amit neki köszönhetnek, nem szegnék meg ígéretüket, és tagadnák meg tőle a külügyminiszteri posztot. Mert akkor tudnák, hogy ez a fájdalom még erősebbé fogja tenni, és öltönyös politikai mészárosként fog végigsöpörni a Fehér Házon.
A Netflix, ami mostanáig „csak” online videotékaként működött, nem aprózta el eredeti sorozatokat gyártó cégként való bemutatkozását: 100 millió dollárral, David Fincherrel és Kevin Spaceyvel vették be magukat a nívós, komoly témájú és kiállítású drámák piacára, ahol a House of Cards első évada alapján nem esik majd nehezükre állni a sarat az HBO-val, az FX-szel és társaikkal. Az említett húzónevek mögött a felemelkedőben lévő tehetség, A hatalom árnyékában (és az annak alapjául szolgált színdarab) Oscarra jelölt írója, Beau Willimon áll, úgyhogy nem csoda, hogy a széria a washingtoni politika mocskát ássa fel, és forgatja meg. Az sem csoda, hogy nagyszerűen.
A House of Cards voltaképp Az elnök emberei antitézise. Míg Aaron Sorkinnál egy csapat briliáns, csillogó szemű idealista sürgölődött-forgolódott egy olyan politikus körül, amilyet a való világ nagyjából ugyanolyan valószínűséggel hordott valaha is a hátán, mint Supermant, addig Willimon inkább úgy közelít az elit politika színteréhez, mint a Drót a rendőrmunkáéhoz. A döntések szívességek, zsarolások, megvesztegetések, intrikák, átverések, megalázások és hazugságokra épülő hazugságok kusza és korrupt hálójában születnek, nincs olyan, hogy közérdek meg a haza és a nép szolgálata. Mindenki magának kaparja a gesztenyét, és ha más is oda akarna somfordálni a parázshoz, piszkavassal csap körbe.
Az egyébként míves és tisztességes A hatalom árnyékában-hoz képest a House of Cards bír azzal az előnnyel, hogy nem az idealista ifjú elkerülhetetlen megromlásának ezerszer látott folyamatát, hanem a folyamat végtermékének állapotát ábrázolja. Underwood az a karakter, akivé Stephen Morris (Ryan Gosling) a film végére vált, az, aki Willie Stark (Broderick Crawford) lett, mielőtt agyonlőtték érte. Egy ilyen romlott figurát persze nem könnyű eladni, úgyhogy Willimon nem is változtat azon a már említett recepten, amit az alapul vett Michael Dobbs-regény első adaptációja, az azonos című 1990-es BBC-s sorozat is használt.
Underwood a negyedik falat áttörve beszél ki a nézőhöz, aki joggal érzi úgy, hogy a csendes, de pusztító politikai ámokfutást végző, mindenkit manipuláló karakter egyedül vele őszinte, egyedül őt fogadja abszolút bizalmába, egyedül vele osztja meg legmélyebb gondolatait és érzéseit. Spacey minden rezdülése szenzációs, ahogy ellenállhatatlan karizmával kommentálja ármánykodásait, és onnantól kezdve, hogy először kacsint a kamerába, először ereszti el felé a csínytevő kisfiús és az „ugye megmondtam” mosolyát, cinkostársává teszi, sőt, birtokolja a nézőt, ugyanúgy a zsebében van, ahogy a demokrata párt nagy része. Mindegy, milyen aljasságot követ el, hogyan áskálódik, hazudik, és tesz tönkre másokat egyetlen utasítással vagy telefonhívással, mindegy, mennyire lelketlen és amorális, akár ölhet is.
Ehhez nem árt, ha nem feltétlenül vérzik a szívünk azokért, akiket a bosszúhoz és a még nagyobb hatalomhoz vezető útján gondolkodás nélkül eltapos, de mivel itt nem nyalókás kisfiúkról beszélünk, hanem vagy hozzá hasonlóan erkölcstelen és mocskos, vagy gyenge és alkalmatlan politikusokról, a „főhős” tettei okozta kognitív disszonancia majdnem könnyen feloldható. Majdnem. Itt jön a képbe az alkohol- és drogproblémákkal küszködő kongresszusi képviselő, Peter Russo (Corey Stoll), aki gyarlóságai ellenére az egyetlen tisztaszívű, őszintén jót akaró játékos a porondon – természetesen az a sorsa, hogy bábu legyen belőle, amit dobálnak, rángatnak, használnak, széttépnek, és elhajítanak. Cserébe már most látjuk, hol fognak visszaütni Underwood módszerei: Zoe Barnes (Kate Mara), a fiatal, hozzá hasonlóan gátlástalanul ambiciózus és amorális kezdő újságíró, akinek fegyverként és ágymelegítőként is jó hasznát vette, kicsit túl mélyen pillantott bele az Ördög washingtoni helytartójának üzelmeibe.
Az említett nyitójelenet mellett a felesége, Claire a kulcs Underwoodhoz (Robin Wright félelmetesen jó az egyébként is hálás szerepben, méltó párja Spacey-nek, többek közt miatta sem válik a sorozat one-man-show-vá). A nőt őszintén, tisztán szereti, és ugyanezeket az érzéseket vissza is kapja tőle (már-már a karaktere humanizálásáról beszélünk), de csak azért, mert ez a két ember tökéletesen megérti, és elfogadja egymást: tudják, hogy mindkettejük számára a hatalom az első, minden más csak utána jön, még ők is, egyénekként éppúgy, mint párként. Ez határozza meg a kapcsolatukat, ami így furcsán visszás, egyszerre szimpatikus és zavarba ejtő módon áll felette a férfi-nő viszonyok szokásos „kicsinyességeinek”: nemhogy nem törik össze sem árulástól, sem megcsalástól, de még csak meg sem repedezik.
Az első két részt David Fincher rendezte, kijelölve a követendő utat a többieknek (pl. Joel Schumacher, James Foley és Carl Franklin). A sorozat hűvös és elegáns, hideg színárnyalatai és száraz témája éles, kellemes kontrasztban állnak Spacey már-már bensőséges kikacsintásaival. Ez a sajátos atmoszféra friss szemszögből láttatja a politika, az üzleti világ és a média mocskos, komplex és általában illegális összefonódását, és a heves vitákat, amiket pl. az oktatási rendszer reformjáról vívnak, és amikben sosem maga a vita a lényeg (ergo tökmindegy, érted-e egyáltalán), hanem az abban használt eszközök, és a mögöttük álló kapzsiság, hataloméhség és ego. Mert ez a szentháromság áll a szabad világ nagy és nemes szavakkal dobálózó vezető állama mögött. Sőt, ez mozgatja az egész világot.