A várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.
Isten hozta önöket 1977 nyarán, amikor egyedül a nyomott áron kínált kokain tartotta vissza Hollywood stúdiófejeseit az öngyilkosságtól. Jött egy ilyen lézerkardos-űrhajós baromság, és lerabolta a piacot. "Most mi legyen?" hördültek fel egyszerre. Persze csak magukban, ebben a szakmában az ember nem mutathat gyengeséget. A Paramountnál sem történt ez másként, ott azonban nem sokáig vacilláltak, volt nekik ez a korábban bebukott, majd számukra teljesen érthetetlen módon kultstátuszt elérő sorozatuk. Nosza, csinálj belőle filmet, fiam - mondta a Mindenható Pénztárca Gene Roddenberrynek, a Star Trek atyjának. És csináltak is. És 1979-ben akkorát buktak, hogy ahhoz képest a Moonraker sikeresnek és fiatalosnak nézett ki a már akkor 52 éves Roger Moore-ral.
Sötét napok jöttek. Egyértelművé vált hogy a Paramount még egyszer nem fog kidobni három és fél Csillagok háborújányi pénzt. Ugyanakkor már ismerték a mondást, miszerint ha valakinek franchise-a van, akkor abból simán csinálhat pénzjegynyomdát. Ehhez azonban komoly sebészetre lesz szükség. A stúdió ki is rúgta Roddenberryt - oké, nem ki, hanem fel: kapott irodát, telefont, meg egy Executive Consultant címet, viszont a telefon nem volt bekötve sehová. Megnyesték a költségvetést is, az első rész 46 millió dollárja helyett valamivel több mint 11 millióra. A feszültség végig tapintható volt a fejlesztés és a gyártás során: az egy dolog, hogy bukás esetén mindenki egy emberként vonul a Munkaügyi Központba segélyért, de mellesleg örökre eltemethetik a lapostányér-fejű űrhajókat valahová a Comic-Con hátsó standjai alá.
Nem maradt más mint menekülés a győzelembe. A Khan haragja nem egy nagy, hosszú, elnyújtott expozíció egy önmagában érdekes de nagy vásznon hamar lényegtelenné váló jelenethez, mint az első rész. Khan egy legókészletből összepakolt, klasszikus bosszúvágy-motivált antagonista, viszont a Khan haragja azon ritka filmtörténeti pillanatok egyike, amikor a színész egymaga (esetünkben a kiváló Ricardo Montalbán) képes emlékezetessé tenni. Az első résszel ellentétben itt végre komoly, személyes konfliktusokat láthatunk, komoly dilemmákkal - vajon jó ötlet-e létrehozni egy terraformáló fegyvert, akkor is ha a legjobb szándék vezérel? Vajon minden rosszembert elfelejthetünk, ha elég régen végeztünk velük? Vajon másszunk tovább a létrán, és legyünk pocakosak vastag váll-lappal? Vajon meddig játszhatunk magányos hőst, mielőtt lomhára öregszünk? És persze az örök kérdés: okos dolog-e leállni Kirk kapitánnyal (pardon, admirálissal) fézer-párbajra? Ez utóbbira azért elég kézenfekvő a válasz. Régimódi sci-fi ez, olyasmi, ami a Galaktika könnyedebb, akciódúsabb novelláira emlékeztet. És igen, a vége felé ott van az a jelenet, ami mindennél többet mond el Spock karakteréről. Ez az a jelenet, amely mérföldkő a sorozat életben - és amely miatt annyi fejfájásuk volt később a producereknek, hogy hogyan hozzák vissza Leonard Nimoyt. Aki persze a Khan haragjának sikerére meggondolta magát, és mégis csak vissza akart térni a következő részbe.
Azt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.
Igen, lehet hogy egy cseppet teátrális. Igen, Shatner még mindig elég szar színész (bár szerintem ez az egyik legjobb alakítása). Igen, a Csillagok Háborújával ellentétben a Khan haragja rosszul öregszik, csak ha az effekteket meg a produkció dizájnját nézzük. Igen, mai szemnek egy kicsit lassú és hát nincs benne másodpercenként ötszáz vágás. És azt bármilyen körülmények között aláírom, hogy a kétharmadánál leül fűcsomókat bámulni. Viszont ennek ellenére is mondhatom, hogy jól van megírva a maga régimódi, kicsit tévés módján. És ha itt el is búcsúzott volna az Eredeti Gárda, akkor talán nem kellene emlékeznem Shatner rendezői munkásságára. Vagy Leonard Nimoy fejpántjára.