Nem vagyok hozzászokva egy zombifilmben ahhoz, hogy valahányszor fogsorok csattannak a húson, golyók csapódnak be, és fejszék meg feszítővasak találkoznak élőholt koponyával, a kamera szégyenlőssé válik – ráadásul nem a jelenet dinamikáját megtartva, hanem látványos otrombasággal fordul el, egyenesen kiüvöltve a nézőre, hogy bocs, de ezt már nem mutathatom. Túl azon, hogy kár ezen fennakadni, mert rég tudtuk, hogy vértelen lesz a film, mint ahogy azt is tudtuk, hogy az eredeti könyv epizodikus, dokumentumszerű, okos és drámai apokalipszis-panoptikumára sem számíthatunk, azért mégis azt kell mondanom, hogy igazán feldughatná már magának Hollywood a csillió dolláros megalomániában való gondolkodást, amit minden létező témára ráerőltet, akár illik hozzá, akár nem.
Nekem ez a nyár a besokallásé. Ha lezuhan a Csillagflotta hajója, annak le kell tarolnia egy tucatnyi háztömböt San Franciscóban. Ha Superman az ellenségeivel harcol, legalább fél Metropolisnak össze kell omlania. Ha Brad Pitt bejut egy városba, hogy a globális zombijárvány eredetéről gyűjtsön információkat, 10 percen belül lángolnia, robbannia, pusztulnia kell mindennek. Ha felszáll egy repülőre, annak le kell zuhannia. A forgatókönyv „megérkezés-menekülés” jelenetek videojátékszerű láncolatából áll, Pitt standard állapota a fejveszett rohanás, a „kutatás”, tehát a sztori maga, nagyjából három rövid dialógusra és két nyúlfarknyi akcióközbeni inzertre korlátozódik, amikből a megfelelő pillanatban a mágikus flashbackeknek köszönhetően áll össze a megoldás.
Bízhatsz Hollywoodban, hogy hozza az ötletet, amire senki más nem gondolt (ahol ötlet=egy zsák lóvé). Megmutatni az élőholtapokalipszist nagyban, drágán, grandiózusan, helikopterekkel, hadsereggel, metropoliszromboló káosszal. Ehhez csak fogniuk kellett egy invenciózus könyvet, és addig csiszolgatni hasogatni egy hentesbárddal, amíg minden hülye sallangtól (invenció) megszabadították. Kész van az év ikszedik nyári bombasztikussága, végre George A. Romero kulturális örökségét is sikerült megalomán pénznyelővé formálni. Mi ez, ha nem Hollywood Nagy Diadala? Persze rég tudtuk, hogy a Z világháború nem horror lesz, sőt, a könyv sem elsősorban az volt, de az mégiscsak meglepett, hogy nem is zombifilm. Marc Forster a zsáner kilúgozott, minden izgalmas és érdekes jellemvonásától megfosztott, kivéreztetett blockbusterverzióját készítette el, aminek csak a címét kéne megváltoztatni ahhoz, hogy az élőholtak helyettesíthetők legyen bármilyen egyéb szörny- vagy földönkívüli hordával.
A karakterek, élükön a mindent túlélő, és minden, még a legirrelevánsabb babért is egyedüliként learató Pittel (még azt is neki kell észrevennie, hogy egy falon átmászik egy zombi, hiába van körbevéve ezer másik emberrel és száz katonával) élettelenebbek, mint a rohanó, kicsi a rakást játszó hullák, koherens történet hiányában a CGI-katasztrófák közti jelenetek érdektelen, időhúzó átkötések, a finálé meg akkora dinamikai törés után van kontár módon odaragasztva a stáblista elé, hogy azt hittem, egy másik film kezdődött el. (Ja, hogy itt babrált bele a szkriptbe Damon Lindelof? Nincs több kérdésem.) Nyilván ez nem a fátyolos tekintetű tinilányok igényeire van szabva, úgyhogy ilyen szempontból szemét lesz a hasonlat, de ha csak a tematika oldaláról fogjuk meg, akkor a Z világháború majdnem az a zombifilmeknek, ami a Twilight volt a vámpírfilmeknek.
A zsáner annak a zokniagyú, külső „értékekre” nyáladzó fogyasztói kultúrának a sorozatgyártott, centire vágott, kimért termékévé degradálódott, ami ellen 30-40 évvel ezelőtt cinikusan felszólalt. Ez már a vég.