A finoman szólva is egyenetlen pályájú Neil Jordan második rendezése, az 1984-es Farkasok társasága (nem összetévesztendő Christophe Gans infantilis giccsparádéjával, a Farkasok szövetségével) pontosan olyan, mint az ír rendező eddigi életműve: csapongó, szertelen, minőségét tekintve ingadozó, ugyanakkor kétségtelenül eredeti és jó értelemben véve öntörvényű. Első blikkre, távolról, horrornak vagy fantasynek tűnhet, de csak nagyon felületesen nézve, sőt, műfajilag eleve besorolhatatlan, és sokkal közelebbi rokonságot mutat a '20-as és '30-as évek szürrealista filmjeivel, mint legtöbb kortársával. Alapjául Angela Carter írónő klasszikus népmeséket feldolgozó The Bloody Chamber című novelláskötetének (valamikor az ősidőkben Kínkamra címen itthon is megjelent) három, (vér)farkasokkal foglalkozó története szolgált, melyek között – és így a filmben is - természetesen prominens helyen szerepel a Piroska és a farkas újraértelmezése.
Nem mintha nagyon izzadni kellett volna az átértelmezéssel, ugyanis ha nem a Grimm-fivérek tolmácsolásában ránk maradt, népszerűbb változatot, hanem Charles Perrault jóval kegyetlenebb „eredetijét” vesszük, már a forrásanyag is egy alig leplezett tanmese volt az ártatlan leánykákat bármikor megrontani kész, fenevadlelkű férfiakról. Ez, vagyis a nemiség, szűkebben annak felfedezése és átélése volt Jordan kiindulási alapja is, bár persze az ő értelmezése jóval többrétegű és árnyaltabb, hiába biggyeszti oda – inkább csak tisztelgésként – a stáblista alá Perrault mesezáró intelmét. Eleve távol áll tőle, hogy bármit le akarjon nyomni a torkunkon, és bár a Farkasok társasága szimbólumokban és megfeleltetésekben kivételesen gazdag, ahelyett, hogy ezeket akkurátusan rendszerbe szervezné, inkább újra és újra körbejárja őket, és végig szándékoltan ambivalens marad. Ezt szolgálja a keretes narratíva is: a rövid bevezető után végig a főszereplő kamaszlány, Rosaleen (Sarah Patterson) álomvilágában járunk, melynek szereplői különféle történeteket mesélnek, szám szerint négyet, hogy aztán mindegyik hozzátegye a magáét a nagy egészhez.
Rosaleen a nővé válás küszöbén álló fiatal lány (beszédes, hogy még avítt játékszerekkel körülvéve, de már kirúzsozva és sminkben alszik), aki valami elcseszett Csodaországra hajazó álmaiban egy sötét erdő közepén kucorgó, 18. századi falucska lakója. A valóságban őt nem túlzottan kedvelő nővérét nemrég farkasok ölték meg, így érthető a falusiak állandó paranoiája, és az őt folyamatosan tanmesékkel traktáló, enyhén karót nyelt nagyanyjának újra és újra elhangzó tanácsa: ne térj le az ösvényről! A nagyi (Angela Lansbury) talán a legfontosabb szereplő, egyrészt, mint az epizodikus történetek fő narrátora, másrészt, mint Rosaleen védelmezője, de egyben kibontakozásának fő akadálya is. Mert bár Rosaleen félig érdeklődve, félig viszolyogva már a falubeli suta legények társaságát keresné, nagyanyja minduntalan olyan farkasokról papol neki, akik csak belül szőrösek, de a figyelmes szemlélő könnyen felismerheti őket a (minden bizonnyal tekintélyes tesztoszteronháztartásra utaló) középen egybenőtt szemöldökükről. Meséi cserbenhagyott, megrontott leányokról szólnak, de mindhiába, a puritán erkölcs hosszú távon nem állhatja útját a nemi érésnek, így Rosaleen idővel juszt is letér arról a bizonyos ösvényről, ahol mit tesz isten, legott össze is fut egy snájdig vadásszal (aki egyébként érdekes módon egy szakasztott proto-Lestat), a többit el lehet képzelni.
Mint említettem, a Farkasok társasága nem rendelkezik koherens, összefüggő szimbólumrendszerrel, sőt, Jordan bevallotta, hogy rengeteg motívumot teljesen ad hoc jelleggel használt. Ez annyiból nagyon jót tesz neki, hogy ilyetén remekül idézi meg a forrásul választott népmesék furcsa, korántsem következetes világát, mégpedig anélkül, és ez nagy szó, hogy öncélú művészkedésnek hatna, de olykor a nézhetőség rovására megy. A másik gond, hogy maga a produkció néhol nem nő fel a rendezői látomáshoz, némely színészi teljesítmény (az élen a főszereplőével) bántóan rossz, a vizuális trükkök (azt hiszem, a „Legtöbb átváltozásjelenet egy filmen belül” díj nyertese simán ez a film lenne) szintúgy, annyit azonban meg kell hagyni utóbbiaknak, hogy legalább ötletesek: a belülről, szájon keresztül kimászó farkas legalábbis papíron nagyon tutin hangzik.
Ami ellenben hibátlan, az a hangulat és az átalakulásokon kívüli látvány. Több olyan véleménnyel találkoztam, miszerint a környezet túlzottan művi, díszletszerű, ami annyiból igaz, hogy minden egyes snittről üvölt, hogy stúdióban vették fel, viszont a meseszerű atmoszférához pont kiválóan passzolnak az enyhén valótlannak tetsző épületek, a mitikus rengetegnek meg pont ilyen klausztrofóbiásnak és túlviláginak kell lennie, arról nem is beszélve, hogy az egész valami ósdi, a legendás Hammer stúdiót megidéző komor bájat áraszt magából. A hol kísérteties, hol melankolikus zene (George Fenton munkája – eredetileg ő lett volna az Interjú a vámpírral komponistája is, mielőtt lecserélték Goldenthalra) szintén nagyon el lett találva, tökéletes aláfestése ennek a borongós álomvilágnak.
Nem egy szokványos, és nem is maradéktalanul jól sikerült darab a Farkasok társasága. Gyakran, már csak szerkezetéből adódóan is szétesik, olykor kifejezetten nehezen nézhető, már-már esetlen, a Síró játék, vagy az Interjú... grammra kimért eleganciájától még nagyon távol van. Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, az az egyedisége és ötletessége, én legalábbis nagy gondban lennék, ha akár csak hasonló alkotást kellene említenem (bár most jut eszembe, témájában és egyes motívumaiban Henson Fantasztikus labirintusa enyhén közelít), szóval ha valakit nem riasztanak a különös, konkrétumokat többnyire nagy ívben kerülő filmek, netán még a klasszikus népmesék iránt is vonzódik, annak érdemes próbálkoznia vele.