Ezzel a cikkel kezdve elmerülünk az ausztrál horrorok/exploitationök nem túl nagy, de tisztességesen szutykos, és tisztességtelenül sokat mellőzött mocsarában.
A csúcsjelenetben egy nőket öldöső őrült férfi eszement izgatottsággal maszturbál, ahogy patkányai lassan felzabálják a csapdájába esett félholt, fiatal nőt. Isten hozott Terry Bourke elméjében – a fickó már 1972-ben olyan beteg egy fasz volt, amilyen sok horrorrendező még ma sem mer lenni. Ráadásul Ausztráliában, amiért dupla főhajtás jár neki, mert akkoriban arrafelé azt sem tudták, eszik vagy isszák a horrort. Többek közt ennek köszönhető, hogy néhány obskúrus exploitation-szakirodalmat leszámítva a Night of Feart annak ellenére sem jegyszik manapság szinte sehol, hogy egyébként nagyon is fontos, a műfajt meghatározó, egy rakás klasszikus előképének tekinthető alkotás – vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Sajnos Bourke outbackes slasherét akkoriban (amikor slasher még nem is létezett) nagyjából senki nem látta az alkotók családtagjain kívül, és még az is kérdéses, hogy egyáltalán ők látták-e. Innen pedig, bármennyire tűnik is úgy, hogy pl. Tobe Hooper Texasi láncfűrészes mészárlása bazisokat merített a Night of Fearből, nehéz ténylegesen inspirálni.
Olyan, hogy ausztrál horror, a ’70-es évekig egész egyszerűen nem létezett. Elvétve akadt egy-két film, ami csínján tartalmazatott horrorisztikus elemeket, de a zsáner a fesztiválos vetítésektől eltekintve egyébként is teljesen be volt tiltva az országban, egészen 1948-tól 1968-ig. Az ottani filmkészítők egyik fő témája mindig is a hatalmas ausztrál pusztaság és annak meghódítása, a pionírok előretörése volt – a kemény, de gyönyörű vidék megzabolázása, felfedezése aztán a ’70-es évek filmjeiben, a cenzúra elillanása után, átfordult az attól való rettegésbe. A hatalmas, ismeretlen „outback” még ma is táptalaja az ausztrálok kollektív félelmének, ami nem csoda, hisz az európai bevándorlók képében érkező civilizáció alig több mint 200 éve vert tanyát arrafelé, és a végtelennek tűnő pusztaság még ma is minden, csak nem szelíd.
A Night of Feart, amit a fél (de inkább úgy a milliomod) világ 2005-ben fedezett fel magának, amikor a rendező másik gyöngyszemével, az Inn of the Damneddel együtt megjelent egy kombó-DVD-n, az abszolút első igazi ausztrál horrorként tartják számon. Hogy az akkori körülmények közt a zsánerpionírként fellépő Bourke mégis mit ivott, szedett, és mivel lőtte magát, hogy úgy gondolta, egy emberevéssel, péniszre húzott, levágott, véres koponyával (Patrick Bateman üdvözletét küldi) és beteg, perverz sorozatgyilkossal teli filmet el tud adni a televízióba (!) egy 12 részes Fright című széria (!) első részeként, az már sosem fog kiderülni, de ez olyan, mintha Hershell Gordon Lewis egy országos amerikai csatornának pitchelte volna a Blood Feastet a ’60-as évek elején. Just roll with it, motherfuckers.
Szinte sokkoló belegondolni, hogy Bourke-ot elküldték a picsába, és miután úgy döntött, hogy akkor márpedig mozifilmet csinál a tervezett sorozat pilotjából (ennek köszönhető a Night of Fear szűkös, 50 perces játékideje), azt még ráadásul jó alaposan be is tiltották. Bourke ártatlanul pislogott, hogy dehát a horrorbannak már vége, és fellebbezett, mire a filmet egy R-es besorolással (ami akkor még alig egy éve létezett az országban) végre bemutatták ’73 tavaszán, és biztos látta is legalább 20-30 ember (az ausztrálok még hosszú évekig nem fogadtak el semmilyen horrort, ami nem Európából vagy Amerikából érkezett).
A 30-40 évvel ezelőtti, hírhedt alkotások manapság, a temérdek kaszabolós és bélontós horroron nevelkedett, és a kínpornótól elzsibbadt közönségből már inkább csak egy érdeklődő szemöldökfelvonást csalnak ki, mint sokkot, de a Night of Fear az átlagnál jobban öregedett, olyannyira, hogy könnyűszerrel felveszi és megnyeri a versenyt az azidőtájt készült legtöbb amerikai exploitationnel. Ami túlzás nélkül bámulatos, ha abból indulunk ki, hogy Bourke ezt a műfajt elsőként művelte hazájában. Ez egyébként meg is látszik a filmen: olyan gonosz, mocskos, kegyetlen, annyira átitatja a terror a játékidő minden egyes másodpercét, hogy csakis egy több évtizedes kollektív elfojtás kirobbanásaként, egy fájdalmasan sokáig visszatartott zsánerejakulációként készülhetett el.
A Night of Fear persze valahol rendkívül suta alkotás, ami nem meglepő. A színészi játék szánalmas, az adott jelenetben a borzalomtól akár percekig színpadiasan sikoltozó-rángatózó főhősnőhöz képest a ’80-as évek összes lengén öltözött, Jason-ingerlő késpárnája döbbenetes tálentum, a gyilkos pedig egy minden félelmetességet és sötét karizmát nélkülöző szexhiányos, bumfordi idióta – ennél már csak a szörnyen mesterkélt, agyrém zene rosszabb. Ami viszont meglepő, hogy a film minden más téren egészen hatásos, az ütemes, párhuzamos vágások nagyszerűek, a minimálköltségvetés és a kreativitás kettőse a legjobb független amerikai fenegyerek-horrorokat idézi, a dialógus teljes hiánya óriásit dob az atmoszférán, a befejezés pedig úgy istenigazából durva és nyomasztó. A Night of Fear eleve egy filmtörténeti érdekesség, kuriózum, de nem csak ezért érdemes megnézni. Ha nyers formában is, de ott van benne szinte minden, amitől a ’70-es, ’80-as évek amerikai slasherei jók lesznek.