Kezdő képsorok: Coogan seriffhelyettes (Clint Eastwood) nyitott dzsipjében ülve, fején cowboykalappal és egy kurva nagy napszemüveggel száguldozik valahol az arizonai sivatagban, majd elfog egy ágyékkötőre vetkőzött, hősünk érkezését sortűzzel honoráló, feleséggyilkos indiánt. Foglyát magával cipeli (a biztonság kedvéért azért előbb diszkréten gyomorszájon vágja a puskatussal), házának verendájához bilincseli, akár egy kóbor állatot, arra sem méltatja, hogy félig szívott cigarettájának dekkjét odaadja neki, inkább élvezettel eltapossa előtte a homokban, majd bemegy, hogy testi örömökben részesítse aktuális, fehérneműmodell-kvalitású csaját, úgy, hogy közben a sötétítőfüggönyt sem húzza be, hadd lássa szerencsétlen rézbőrű, milyen jó a fehér embernek. Coogan egyébként pozitív hős, ha a fentiekből esetleg nem derült volna ki.
Don Siegel rendező és Clint Eastwood alkotói együttműködésének kőkemény ikonná vált, legszélesebb ismertséggel büszkélkedő karaktere kétségkívül (Dirty) Harry Callahan, ám a páros az akciófilmek zsaruábrázolását alapjaiban megváltoztató (anti)hős világra szabadítása előtt még megörvendeztetett minket a modern vadnyugati kopó, Walt Coogan figurájával is, aki kúlságfaktor tekintetében néha könnyedén rálicitál legendává lett utódjára, ami nem kis teljesítmény.
Alapsztorink szerint Coogan az arizonai, sajátos belső törvényekkel rendelkező sivatagból a szabadelvű New Yorkba érkezik, hogy bíróság elé szállítson egy piti bűnözőt. A rutinmunkának tűnő megbízatás teljesítése rögtön megérkezése után számára értelmezhetetlen akadályba ütközik: az illető bűnöző éppen masszív LSD kábulatban fetreng (a börtönben!), így szállításra alkalmatlannak minősül. A helyi erők csupán annyit képesek tanácsolni hősünknek, várjon türelmesen, míg a delikvens méltóztatik némileg magához térni, mivel az már a hatvanas évek Amerikájában sem megengedhető, hogy szegény, jóravaló bűnelkövetőnek esetleg baja essen rendőri intézkedés közben. Mivel Coogant nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, szépen nekilát, hogy saját, hagyományos, egyszerű, de rendkívül hatékony módszereivel (a puszta öklével és egy bulldog kitartásával) tegyen pontot az ügy végére. Említett módszerek következményeként hamarosan ő maga is törvényen kívül kerül, de nem áll le: a munkát el kell végezni, a bűnözőt bíróság elé kell állítani, nem bosszúvágyból, vagy személyes sértettség okán, egyszerűen csak azért, mert ez a törvény.
Coogan ízig-vérig a vadnyugat szülötte, hegyesorrú, magasított sarkú csizmát, széles karimájú kalapot, tökéletes szabású zakót visel, megjelenése minden tekintetben kifogástalan. A film végére ugyan kissé leamortizálódik, de méltósággal, szakadt zakója legalább olyan emblematikus stílusjegy, mint McClane koszos atlétája. Modora egy valódi úriemberé, sármja ellenállhatatlan (Eastwood fiatalon hihetetlenül jóképű), elképzelhetetlennek tartja, hogy az elfogyasztott vacsoráért a társaságában lévő hölgy fizessen, feladja rá a kabátját, ha (nehezen érthető okból, de) elutasítják, szó nélkül odébbáll.
A karakter így élesen kilóg a szabad szerelem, a tudattágítás és a hippikultúra virágzásának savmámorban pácolódó New Yorkjának pszichedelikus kulisszájából. Folyton szóvá teszik külsőségeit, melyek olyannyira meghatározóak, hogy a nézőnek óhatatlanul egy, az átlagemberek közé keveredő jelmezes szuperhős, mondjuk a Gordon irodájában megjelenő Batman, vagy a Daily Planet szerkesztőségében felbukkanó Superman jut eszébe róla. Bár meggyőződései, világlátása és erkölcsisége már-már középkoriaknak hatnak a modern közegben, azért Coogan messze nem egy esetlenül tébláboló, az őt ért furcsaságokat életszerűtlen, komikus naivitással szemlélő nímand: pontosan tudja, mikor akarják átverni, ki próbálja hülyének nézni, és ezen észrevételeit az atrocitás mértékének megfelelően, lesajnáló vállrándítással vagy egy jól irányzott jobb horog elhelyezésével reagálja le. A szivárványos színekben pompázó hippibuliban tett látogatásakor például egy félmosollyal konstatálja, hogy az őt körülörvénylő forgatag számára meglehetősen idegen figurákból áll, de elnéző derűvel szemléli a betépett karnevált, nem törődik az ártalmatlan füvesekkel, amikor azonban fenyegetve érzi magát, azonnal, hatékonyan támad.
A filmet, különösen ma, a minden körülmények között taszítóan ránk kényszerített politikai korrektség korában könnyű lenne céltalan erőszakábrázolással vádolni: a már említett elfogásjeleneten kívül erre okot szolgáltathat a nyilván enyhén elmebeteg, szadista hajlamú, de mégiscsak törékeny, fiatal lány karaktere, akit Coogan, miután a csaj többszörösen átverte, és kis híján megölette, nem éppen finom módszerekkel von kérdőre: vadállatként rátör éjszaka, kirángatja az ágyából, és csak kevésen múlik, hogy öklével a csinos pofi helyett végül csak a falat zúzza porrá. Eastwood saját, és Siegel elmondása szerint is örömmel alakít negatív jellemvonásokkal rendelkező karaktereket, félelmetes, ahogy a lány torkát szorongatva, vicsorogva emeli ütésre a kezét, azonban becsületére legyen mondva: a hölgy rászolgált a durvaságra, az pedig kifejezetten üdítő , hogy az írók meg merik mutatni a figura sötét oldalát is (teszem hozzá: ez még mindig fényévekre van a Dirty Harry hot-dogot rágcsálós, fapofával sétálgatva tüzelő, majd a fejlövés lehetőségét kedélyesen latolgató jelenetétől). A női szereplők ennek a mindenfajta álszentséget teljes mértékben nélkülöző, kíméletlenül őszinte ábrázolásnak köszönhetően nem csupán a díszlet részei, hanem élettel teli, bámulatosan vonzó, vagy éppen hátborzongatóan taszító figurák. A többszörös kudarccal végződő udvarlásjelenet például kifejezetten bájos, az ehhez kapcsolódó, nyilván csak időlegesen, de a történet folyamán beteljesületlenül maradó szerelmi szál pedig egy másodpercre sem csöpögős, de leplezetlenül romantikus, mégsem lóg ki a film szövetéből, sőt, tovább árnyalja a figurát. Pofonegyszerű, de briliáns megoldás, hogy Coogan viszonya aktuális partneréhez abból is kikövetkeztethető, kinek a társaságában hajlandó megválni csizmájától.
A forgatókönyvet nem lehet eleget dicsérni: a párbeszédek (a szinkronos változatban is) tele vannak idézhető sziporkákkal, a nagyvárosi rendőrség és az igazságszolgáltatást a maga módszereivel gyakorló sheriff szembenállása pedig természetesnek ható, véletlenül sem izzadtságszagú konfliktusforrás. A főhős feljebbvalói általi akadályoztatásának bemutatása mai szemmel elcsépeltnek tűnhetne, mégis tökéletesen működik, azon egyszerű oknál fogva, hogy tisztességesen megkonstruált. A (naná, hogy) Lalo Schifrin által komponált, klasszikus western- és krimielemeket mesterien ötvöző filmzene kiválóan festi alá a történéseket, a csendekkel is képes fokozni a feszültséget, vagy egyszerűen csak elégedett vigyorgásra késztet lazaságával, magával ragadó könnyedségével. A film annak ellenére rendkívül tempós és feszült, hogy akciójelenetet alig tartalmaz; amiket viszont prezentál, azok elsőrangúak: a jó westernhez elválaszthatatlanul hozzátartozó kocsmai verekedés realista, szépen komponált és csonttörő módon brutális, a finálé, a Bullitt legendás autós üldözésének méltó párjaként működő motoros hajszával pedig egyenesen lélegzetelállító. Külön kiemelném, hogy Eastwood láthatóan maga végezte a mutatványok nagy részét: le a (cowboy)kalappal.
Harry Callahan figurája nyilvánvalóan nem születhetett volna meg Walt Coogan nélkül, ami eleve jó ok, hogy a filmet kitüntetett figyelemmel kezeljük, az viszont külön öröm, hogy önmagában is kitűnő szórakozást nyújt, a rendező, és a főszereplő filmográfiájának is kiemelkedő darabja, valamint a hatvanas évek egyik legjobb akciófilmje.