„I’ve seen it all counsellor. It’s all shit. It’s all shit.”
Ez egy másik világ. A jogász ezt kénytelen előbb-utóbb elfogadni, és ha már úgyis mindenki ezt szajkózza neki a kezdetektől fogva, akkor minden jog és józan paraszti ész szerint akár „előbb” is lehetne belőle. De nem, „utóbb” lesz. Nem mintha számítana. Már ott elbaszta, hogy beszállt a drogüzletbe, holott épp azok intették óva ettől, akik hasznot húzhattak belőle. Ez az utolsó ténylegesen hasznos, baráti jó tanács, amit a jogász kap, pedig a film további részét hasonlókra szomjazva tölti. Persze, hiába. Ez egy másik világ, itt a hullákat vagy el se kaparják, hanem ott hagyják az út közepén fej nélkül, vagy oda-vissza furikázzák országok és földrészek közt egy hordóban – csak úgy, poénból, ha a sofőrnek hinni lehet. Itt senkit nem érdekel a logika vagy a magyarázkodás, nincs jóhiszeműség, semmit nem lehet jóvátenni. A jogász egy súlyos, éjsötét neo-noir lázálom.
A legendás Cormac McCarthy első forgatókönyvéből a szintén legendás, bár megkopott ázsiójú Ridley Scott forgatott filmet (biztosabb kézzel, mint évek óta bármikor), amit a külföldi kritikák jelentős része ízekre szedett, jobbára azzal, hogy lassú, nem elég izgalmas, a főhőse pedig végig teljesen passzív. Ezt még csak nem is fogom vitatni. Helyette azt mondom, hogy a film erényei egészen más területen vannak – de ott márpedig vannak, rohadtul. McCarthy, mint mindig, most is a sötétségről mesél, és arról, hogy az milyen észrevehetetlenül közel esik a hétköznapok valóságához. A jogász és üzlettársai mind gusztustalanul gazdag emberek, csicsás palotákban élnek, csúcsautókat vezetnek, szerelmüknek gyémántgyűrűt vesznek, és gepárdokat tartanak otthon.
Amikor beüt a krach, mert a kartellal kötött 20 milliós üzletük egy fatális véletlen miatt félrecsúszik, és mert a kartellnak megvannak a bevett módszereik az ilyen félrecsúszások kezelésére, mind másképp reagálnak a helyzetre. Westray (Brad Pitt otthonos területen, lazán, cowboykalapban) azonnal pakol, és menekül, Rainer (Javier Bardem, a kissé excentrikus klubtulajdonos) kivár, hátha faszomtudja, mi történik, a jogász (Michael Fassbender, az ügyvéd az én seggemből-süt-a-Nap attitűddel) pedig megpróbálja helyrehozni a dolgokat. Mert még nem tűnt fel neki, hogy – miként felvilágosítják – már nem abban a világban van, ahol a hibát elkövette, hanem egy másikban. Levágott fejek, szeméttelepre hányt hullák és snuff filmek között. Ilyen könnyű az átjárás – észre se veszed, és már túl vagy a határon. Ez a jogász tragédiája (már ha tragédiának vesszük, hogy megtalálta a bajt, amit keresett), és ezért passzív figura. Csak egyre izzadtabban nézi, ahogy dőlnek a dominók.
McCarthy sztorija nyomasztó vészterhességgel, súlyos, kegyetlen sorsszerűséggel gördül előre, a végkimenetel felől nem is lehet kétség, a masszív halálosztásért felelős femme fatale (Cameron Diaz kissé halvány a többiekhez képest) szépen szövögeti a hálót a háttérben. A dialógusok mind halálról, szexről, végzetről, választásról, életről és hasonlókról szólnak – itt mindenki filozófus, a gyémántkereskedő, és annak a bárnak a tulaja is, amibe a jogász betér leinni magát, mikor már csak ez marad opciónak. Ez a másik aspektusa a filmnek, amit gyakran emelnek ki negatívumként, pedig a túlpörgetett bölcsességsorozatok valójában szépen ivódnak bele a sztori totális rémálom-hangulatába. A jogász az egyetlen, aki nemhogy nem filozófus, de szart sem tud szarról sem, és akárhová fordul, mindenhonnan az „élet értelme” megjegyzések vágják pofán tényleges segítség helyett.
Amikor kétségbeesetten felhívja a kartell egyik tagját (Rubén Blades), sor kerül köztük egy hosszú, haszontalan eszmefuttatásokkal tűzdelt beszélgetésre, ami éppúgy jelenthet mindent és bármit, mint semmit: a jelenet a maga röhejes abszurditásában tökéletes és briliáns. A jogász egy olyan noir, aminek onirikus természete kivételesen nem a végig egyenletesen egyszerű, mégis pompázatos képi világában, hanem bizarr dialógusaiban nyilvánul meg. Szóval: ez a film egy másik világ. Nem egy Nem vénnek való vidék, de azért csak tessék belépni, és felismerni a másságát, az egyediségét - a nagyszerűségét.
Vagy ha ennyi még nem elég, mondhatnám úgy is: Cameron Diaz megbaszik benne egy autót.