Jó tudni, hogy ez a lenyűgöző civilizáció, amit több ezer év alatt felépítettünk magunknak, még egy globális katasztrófát is túlél majd. Lehet, hogy az egész Föld lakhatatlanná válik, lehet, hogy alig néhány száz túlélő marad, lehet, hogy maga az emberiség, mint faj kerül a teljes kihalás szélére, de maga a civilizáció az utolsó értelmes kétlábú legutolsó lélegzetvételig fennmarad. Jó tudni, hogy még ilyen extrém körülmények közt is mindenkinek meglesz a maga helye és szerepe, hogy a társadalmi berendezkedések és viselkedési formulák változatlanok maradnak, hogy ragaszkodunk kényelmünkhöz, az osztálykülönbségek fenntartásához, és ahhoz, hogy marjuk, tépjük, öljük és irtsuk egymást. Mert, na és akkor, ha itt az apokalipszis, attól még nem kell lemondanunk a vérontás jogáról! Anélkül nem vagyunk semmik.
2031-ben, 17 évvel azután, hogy egy, a globális felmelegedést visszafordító kísérlet túl jól sült el, és az egész Földet ellepte a hó, a jég és a gyilkos hideg, az emberiség maradéka egy hajdani luxusvonat fedélzetén utazik körbe-körbe a világon. A vonatot egy komplex osztályrendszer alkotja: a hátsó részében élnek a szegények, nyomorban, félelemben, kiéheztetve és kizsigerelve, elöl pedig a gazdagok, az uralkodók, kényelemben és eleganciában, beleszokva vitathatatlannak vélt felsőbbrendűségükbe. Curtis (Chris Evans), a szegények egyik hangadója megunja a nélkülözést, és úgy dönt, fellázad a rendszer ellen: barátaival (Jamie Bell, John Hurt) és társaival megindul előre, a vonat orrában lévő vezető, Wilford, és az ottaniak által szentnek tartott motor felé.
A Snowpiercer Jacques Lob és Jean-Marc Rochette 1984-es francia képregényéből (Le Transperceneige) készült, és bár annak alapját, a szereplők által bejárt „felfedezőutat” (a vonat végéből az elejébe), és az osztályrendszer keserű kritikáját Bong Joon-ho író-rendező megtartotta, a cselekményt sokkal mozgalmasabbá tette (az eredetiben a két főszereplőt fogolyként kísérik végig a vagonokon a vezetők színe elé), és jóval ravaszabb, sötétebb revelációkkal tűzdelte meg.
Evans meglepően érett alakítást nyújt, pedig eleinte már-már mesterkéltnek tűnik a tipikusan tékozló, marcona hős szerepében; de amikor a finálé előtt, kezében az emberiség utolsó cigarettájával elmondja a történetét, és feltárul előttünk a karakter, a gyarló, a megbánással, tragédiával és szégyennel teli EMBER, retrospektíve minden korábbi rezdülése fájdalmasan hiteles lesz. Bong semmi és senki mást sem rak készen elénk, mindenre menet közben derül fény: a vonat természete, rendszere, a szereplők mozgatórúgói folyamatosan tárulnak fel, ahogy a lázadók az ellenségeik és a társaik hulláján egyaránt átgázolva, vagonról vagonra fogyatkozva haladnak előre.
A száguldó vonat és a masírozó forradalmárok stabil, sosem csillapodó lendületet adnak a filmnek, az állandóan fenntartott feszültség nyomasztóan brutális akciókban csapódik le. Bong minden ilyen véres csúcspontot precízen, mesterien rendez meg, az újévi ünnepléssel és totális sötétséggel megkavart tömeges késes-baltás összecsapás intenzitása már szinte elviselhetetlen. A harcjelentek azonban, a legtöbb mai sci-finek hazudott akciófilmmel ellentétben (ld. a hasonló témájú Elysiumot) nem öncélú csörték, hanem a történet mozgatórúgói, a köztük lévő szünetekben pedig olyan erővel tör fel az emberi civilizáció mocska, hogy csak a film tempója miatt nem temeti maga alá a nézőt a depresszió.
Ahogy Curtisék haladnak előre a más-más kihívást, sőt, más-más világot rejtő vagonokban (a design önmagában lenyűgöző, még ha cserébe a külső CGI-képek nem is mindig állnak a helyzet magaslatán), a körülöttük lévő nyomort lassan a dekadencia egyre nagyobb és gusztustalanabb panoptikuma váltja fel. Tilda Swinton fasiszta és szadista parancsnokát a tébolyult mosolyú, fanatikus Alison Pill bizarr tanterme váltja, a végén pedig a mindenható Ed Harris vár, aki alapjaiban rengeti meg Curtis hitét abban a nemes ügyben, aminek élére állt (a vagonok és az ellenségek váltakozása olyan, mint egy videojátékban a pályáké, de ezt ezúttal a lehető legjobb értelemben mondom). A finálé fordulataival ugyan Bong kicsit többet markol, mit amennyit fogni tud, de a film pusztító lavinaként zúduló üzenete és befejezésének ereje felülírja ezeket az aránytalanságokat.
A pökhendi, a világvége után is fényűzésben élő arisztokraták leplezetlen viszolygással szemlélik a koszos, véres, büdös szegényeket, ahogy azok elhaladnak köztük. Egy luxusfürdő és egy közepesen átsült steak közt nyilván az jár a fejükben, hogy ezek a tetves aljanépek miért nem maradnak hátul, a helyükön, még csak nem is szart, hanem pusztán a második legrosszabb dolgot zabálva, szép csendben szenvedve, és úgy meghalva, hogy azzal közben nem zavarják az elitet. Lám, ez a vonatba zárt, fagyhalállal körülvett világ semmiben nem különbözik a mostanitól. Illően az eredeti mű letaglózóan pesszimista hangvételéhez, az adaptáció nem sok jót mond az emberi fajról: még a pusztulás torkában is a kiváltságokkal, a hatalommal van elfoglalva, és az elnyomó gazdagok nem is biztos, hogy sokkal rosszabbak az így vagy úgy, de kezük alá játszó szegényeknél, a marakodó, kisbabaevő „hordánál”.
Mindezt az embertelenséget, fanatizmust, személyes kultuszt, őrületet és ignoranciát látva jogosan merül fel a kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e az emberiség a megmenekülésre. És ez a Snowpiercer lényege, Bong ugyanúgy megcsavarta a sci-fi akció műfaját, mint A gazdatesttel a szörnyfilmét vagy A halál jelével a krimiét: cinikus, sötét, provokatív vádiratot írt az emberi természethez és társadalomhoz, sőt, egyben kimondta az ítéletet is. És bizony kurvára lefelé mutat az a hüvelykujj.