A betonkígyó tovább tekereg a végtelenbe, a napfény vakít, a szél az arcodba vág, nincs határ, nincsenek szabályok és nincs segítség: a Geektrip folytatódik.
Steven Spielberg neve a blockbuster szinonimája, számtalan kiváló alkotása (ugye, szükségtelen felsorolnom) gigantikus költségvetését rendre ahhoz igazodó bevételekkel hálálta meg. Mára megalomániás aránytévesztései és a szirupos negédeskedésre való hajlama végleg eluralkodni látszanak művészetén, ám sokáig a kreativitás és az elhivatottság kéz a kézben jártak a horribilis összegek nyújtotta előnyökkel, a lenyűgözően látványos technikai truvájok mellé ész és szív is jutott filmjeibe. Ott a helye a legnagyobbak között, nélküle sokunk gyerekkora, sőt, felnőttként kialakult ízlése is másként festene: sokkal szomorúbban, szürkébben, kevesebb álmodozással és önfeledtséggel. Fejet hajtok okkal legendává lett munkássága előtt, imádom klasszikus meséit, az pedig tehetségének legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy 25(!) éves korában, gyakorlatilag aprópénznek számító 450 000 dollárra rúgó költségvetésből, nagyvászon helyett a televízió képernyőjére szánva leforgatta az egyik legjobb, legfeszültebb, legtökösebb országúti paranoia-thrillert, ami valaha készült.
David Mann (Dennis Weaver) egy fontos tárgyalásra igyekszik autójával a sivatagon keresztül. Mikor egy pofátlanul lassan haladó tartálykocsit komoly nehézségek árán sikerül megelőznie, még nem sejtheti, hogy tettével magára haragítja a monstrum sofőrjét, a kellemetlen kakaskodásnak induló vetélkedés pedig hamarosan brutális élethalálharccá, kíméletlen, ősi ösztönöket felszínre hívó küzdelemmé fajul.
A film tudatos egyszerűségében rejlik a legnagyobb ereje: alig másfél órás, feszült, idegőrlő, eszeveszett hajsza, felesleges sallangok és mellékszálak nélkül, céltudatosan, szikár eszközökkel elmesélve. A forgatókönyvet saját novellájából megíró zseniális Richard Matheson (Legenda vagyok) története bajosan lehetne csupaszabb, azt a keveset azonban, amit közölni kíván, precíz eleganciával, mérnöki pontossággal konstruált epizódokkal építi fel. Minden apró momentumnak hibátlanul eltalált helye van a sztoriban, kezdve a rádióból feszengve végighallgatott töketlen nímand vallomásától a feleséggel folytatott telefonbeszélgetésen át (melyből megtudjuk, hogy Mann képtelen megvédeni nejét zaklatójától) az iskolabusz teljes kudarccal és impotens megalázottsággal végződő megtolásának kísérletéig, főszereplőnk karakterének jellegzetességei fokozatosan bomlanak ki a szemünk előtt. A belső monológok esetlen alkalmazása, felesleges erőltetése némileg belerondít az összképbe, de megbocsátható, lévén ez az egyetlen hiba, ami felróható a műnek.
Az üldözés kulisszái mögött felemelő megváltástörténet rejlik, a tartálykocsi nem pusztán fizikai fenyegetés, sokkal inkább előre elrendeltetett sorscsapás. Mann a küzdelem során érik férfivá, csak a szüntelenül ismétlődő, és egyre kegyetlenebb atrocitások képesek kirángatni tespedtségéből. A teljes összeroppanás határán egyensúlyozó férfi a harc fájdalmaiban, a félelem szorításában kezd élni igazán, ekkor jut el odáig, hogy végre kiálljon magáért, és körülményeivel szembeszállva, domináns falkavezérként védelmezze érdekeit. Először menekülne, kétségbeesve próbál segítséget kérni, a gépszörny azonban minden kísérletét vad támadásokkal torolja meg, csak akkor vonul vissza, mikor a kiszolgáltatott férfi gyalog, de határozott indulattal megindul felé. Mann és Brody rendőrfőnök karaktere között nyilvánvalóak a párhuzamok, Spielberg a Cápa sztorijában bevallottan a Párbaj alapkonfliktusát látta meg, de a kocsiját elhagyó, a fenyegetéssel farkasszemet néző sofőr alakja a T-Rexet fényfáklyával csalogató Alan Grantet is eszünkbe juttathatja.
A forgatásra hosszas castingolás után "felkért" tartálykocsi tökéletes választás: szemből már-már emberi ábrázattal rendelkezik, örökké vicsorgó pofája, szélvédőjének sötét szemüregei feneketlen rosszindulatot, kérlelhetetlen gyűlöletet sugallnak. Spielberg a szörny minden megjelenését gondosan készíti elő, és, bár a fehér cápával ellentétben rögtön a film elején megpillanthatjuk teljes, rettenetes valójában, a rendező képes a történet során egyre nagyobbá, egyre félelmetesebbé, és egyre fenyegetőbbé varázsolni. Az egyszerű trükk, hogy sofőrének arcát soha nem láthatjuk, földöntúli borzalommá formálja: nem lehet meggyőzni, felesleges kérlelni, magyarázat és könyörület nélkül tör az életünkre.
A kameramunka bámulatosan ötletes megoldásai, a vágás lendületes ritmusa, a zene hatásos alkalmazása okán a Párbaj ma is élvezetes, tökéletesen megállja a helyét thrillerként és akciómoziként egyaránt. A finálé grandiózus, apokaliptikus, festői képei pedig olyan elementáris erővel tepernek le, ami végleg feledteti, hogy tulajdonképpen tévéfilmet nézünk.
A film a rendezőzseni első önálló munkájaként alapból érdemes a figyelemre, ráadásul a később legendássá lett alkotásoktól legfeljebb költségvetése marad el, ambíció, lelkesedés, a filmkészítés iránti látható odaadás tekintetében abszolút helye van mellettük. Talán a Mester is újranézhetné, hátha kap egy kiadós gázfröccsöt a kreativitása.