Aki városi gyerekként ragadt már véletlenül erdőben sötétedés után, az tudja, milyen riasztó tud lenni. A megszokottnál jóval nagyobb csendben felerősödnek az apró zajok, amiket a fák, bokrok közti láthatatlan valamik okoznak – egy ág elpattan, egy rakás levél megzörren, amarra motoszkál valami, a másik irányból meg az urbánus fülnek beazonosíthatatlan állati hang hallatszik.
Az ember persze, hacsak nem mondjuk az Amazonasba keveredik, hanem pusztán a lakhelye melletti erdő szélére, tudja, hogy nincs mitől tartania, mert az utcán nagyobb eséllyel üti el az autó, minthogy teszem azt, nekirontson egy kölykeit féltő vaddisznó. De ez nem a logikáról szól, hanem arról a zsigeri, génjeinkbe táplált, ösztönös félelemről, amivel a sötétben ólálkodó ismeretlenre reagálunk. A gyakorlott erődjáró ezt kigyomlálja magából, a vasárnapi kirándulót viszont tökön ragadja, és rögtön gyorsabban kezdi szedni a lábát. Amíg teheti.
Az ember és a természet szembenállása régi témája a művészetnek, de a horror területén ez többnyire a „kibasztunk a természettel, ezért az most visszabaszik” többnyire primitív formájában csapódik le, kezdve az ’50-es évek „atombomba vs. radioaktív óriásszörnyek” filmjeitől a mindenféle mutáns és kísérleti állatos B-mozikig.
Az ausztrál horrorguru, Everett De Roche (Patrick, Razorback) és Colin Eggleston rendező az 1978-as Véres hétvégében (Long Weekend - van egy 2008-as remake-e is, de azt felejtsd el) visszafogottabb, intelligensebb módon közvetítette a korszak ekoüzenetét, és nem adott véres, hörgő szörnyarcot a revansát vevő természetnek. (Bár a revans szándékossága akár cáfolható is, nincs egyértelmű jel rá, mint mondjuk Az eseményben – elnézést, amiért megemlítettem – de az egymást követő atrocitásokat komoly merészség volna a véletlen számlájára írni.)
A nyitányban a zöldes, érintetlen vadon és a zsúfolt betondzsungel képei váltakoznak, majd ezek rafinált amalgámja (növény a fürdőkádban) a természet ember általi meghódítására utal. Ez utóbbi motívum azonban negatívba vált, ahogy az acsarkodó, örömtelen, zaklatott múlttal terhelt házasságban élő Peter és Marcia elindulnak egy hétvégi, vízparti kempingezésre: a természet fogja meghódítani őket, méghozzá keményen. (A téma nyilván otthon érezte magát az ausztrál horrorban/ozploitationben, ami egyébként is előszeretettel nyúlt/nyúl a civilizáció és az outback ellentétéhez.)
De Roche eleve nem töri magát, hogy szimpatikusnak ábrázolja a főszereplőket. Időnkét felvillant emberi, gyöngéd, és reményre okot adódó momentumokat, általában azonban a néző Peter és Marcia egymásra és az őket körülvevő világra irányuló arroganciájával szembesül: kicsinyesek, primitívek, bunkók, és ahogy több ezer dolláros felszereléssel, tahó nemtörődömséggel beszabadulnak a vadonba, hanyagul pusztítanak, ölnek, szennyeznek – leszarnak mindent, övék a világ, és aki ezt nem látja be, az bekaphatja. Csakhogy. A természet nem látja be, és még csak bekapni sem fogja.
„Megtámadott egy sas!” – röhög Peter kínjában és zavarodottságában, miután másodpercekig hadakozott a semmiből rárontó csőrökkel és karmokkal. A Véres hétvégében ennek ellenére ritka az ilyen explicit jelenet: De Roche és Eggleston bravúrja az, hogy a természet lágy ölén, szabad ég alatt teremtenek súlyos, fojtogató, klausztrofób atmoszférát. Ügyes beállításokkal és a környezet felhasználásával az operatőr – a gyönyörű panorámaképek kontrasztjaként – zárt térként ábrázolja a nyílt, egyre agresszívabbá váló vadont.
A szereplőket folyton nyugtalanító zajok és furcsa állathangok veszik körül, az étel megromlik, a bozótosban emberi cuccok hevernek elhagyva, és valami nagy, kivehetetlen állat úszkál a vízben. Az egész közeg minden erejével azt üvölti, hogy „takarodjatok a faszba”, de mire a szereplők megfogadnák a tanácsot, már késő. Addigra a kántálás már úgy hangzik, hogy „megdöglötök”.
A Véres hétvége alapvetően a két főszereplő jól megérdemelt vesszőfutásáról szól, de a háttérben az ignoráns, természetpusztító egyén témája kiterjed az egész társadalomra is. A rádióban nukleáris tesztrobbantásokról és olajfúrásokról beszélnek, a civilizációs arrogancia a csúcspontjára ért, az ember saját boldogtalanságát, szexuális frusztrációját, elégedetlenségét, konform iránti éhségét kifelé vezeti, a brutális reakciónak pedig jönnie KELL.
A briliáns zárójelenet minden vértelensége ellenére vegytiszta horror. Peter rémülten rohan kifelé az erdőből, ami a hangeffektek és a zene hátborzongató kettőse által életre kel körülötte. Az a bizonyos génekbe táplált félelem, noha már rég nem szorítunk a seggfej főhősnek, gyomrot markolászik, torkot szorít, és sokkal valóságosabb, kegyetlenebb és erőteljesebb így, mintha valami állatszörny vagy maszkos őrült rontana elő a fák közül.
És a természet visszabaszik.