A BOPE a világ legképzettebb, legkeményebb rendőri elitalakulata. A tagjait olyan kegyetlen kiképzés során készítik fel a drogdílerekkel való mindennapi küzdelmekre Rio De Janeiróban, mint amilyenen a brit hadsereghez tartozó különleges erő, az SAS katonái esnek át. Szerelésük fekete, jelképük egy halálfej késsel és pisztolyokkal.
A favelákban ezek a gyilkosokká, kínzókká, hóhérokká nevelt urbánus rendfenntartók háborúkban használatos támadófegyvereket lóbáló bűnözőkkel néznek szembe ellenséges terepen – mert a nyomortelepeknek a bandák az urai, a „törvény képviselői” csak betolakodók. Úgy is viselkednek: rajtaütésnél nincs „Rendőrség!”, nincs „Fel a kezekkel!”, csak figyelmeztetés nélküli agyonlövés van. Ez az egység nem olyan, mint a S.W.A.T., ezeknek a fickóknak nem az a dolguk, hogy védjenek, hanem az, hogy irtsanak. Mint a háborúban, mondhatnánk, kivéve, hogy a „mint” szónak semmi keresnivalója a mondatban. Ez, ilyen kurvaegyszerűen, az, ami: háború.
Nascimento kapitány a harmincas évei elején járó BOPE tiszt: a mindennapi veszély, az állandó erőszak lassan felőrli az idegeit, és ki akar szállni, hogy feleségével és születendő gyermekével tölthesse idejét a drogdílerek halomra lövése helyett. Mielőtt azonban hátrahagyja a rendőrséget, ki kell választania utódját. A pozícióra két újonc tűnik alkalmasnak, de kiképzésük folyamatát nehezíti, hogy a pápa közelgő látogatása miatt a kormányzó abszurd feladat elé állítja az elitegységet: tisztítsák meg azokat a favelákat, amiknek szomszédságában őszentsége aludni fog – nehogy már fegyverropogásra kelljen ébrednie éjszaka (mindez, mármint a pápai látogatás és az emiatti agyrém tisztogatás tényleg megtörtént 1997-ben).
José Padilha, az új Robotzsaru rendezője eredetileg dokumentumfilmet akart forgatni a Rio De Janeirót emésztő drog-, erőszak- és korrupciós problémákról, de egészen sokkoló módon nem nagyon voltak, akik arcukat és nevüket vállalva a kamerái elé álltak volna. Kutatásait ezért ebbe a nagyszerű, nyomasztó és kíméletlen, 2007-es akciódrámába ölte, ami az Isten városának felkavaró társadalmi mocskát mutatja be a másik oldalról – a rendőrök szemszögéből (Padhila társszerzője egyébként Bráulio Mantovani, az Isten városa írója volt). A Brazíliában hatalmas sikert aratott, ugyanakkor témái miatt mindenféle botrányokat kavart Tropa de Elite/Elite Squad (már ez is egy szerencsétlen B-cím, a magyar változat – Elit halálosztók – használatára meg végképp nem visz rá a lélek) fiktív történetet mesél el, azt azonban nyomasztó realisztikussággal szövi át a hatmilliós szennyváros dokumentarista portréja.
Abszurditás: a rendőrök alulfizetettek, alulképzettek, és ezért természetesen mocskosak. Sajátos szimbiózisban élnek az állig felfegyverzett drogdílerekkel, aminek lényege a gépfegyverekben tárolt golyók és a korrupció mértéknek kényes egyensúlya. Ha ez felborul, a zsarukat csak a BOPE tudja kihúzni a szarból, aminek tagjai viszont ugyanolyan közömbösen ölnek mocskos rendőröket, mint drogkereskedőket. Ráadásul a zsaruk egymást is átverik és kinyírják, ha elfajulnak a dolgok: maffiózókként szednek védelmi pénzt a környék boltjaitól, és területi harcokat vívnak saját kollégáikkal.
Nyomozni, dolgozni közben senki nem akar, mert a mérleg egyik serpenyőjében túl kevés a pénz, a másikban meg túl sok a fegyver, de a statisztikákat valamennyire rendben kell tartani a politikusok miatt; ezért a gyilkosságok áldozatait a kopók ide-oda hurcolják egymás körzetei között – fájjon másnak a feje a hullák miatt.
Képmutatás: a középosztály hangos címszavakkal háborog a rendőri erőszak ellen, diákok és gazdagok ítélik el a korrupt rendfenntartó szerveket két marihuánás cigi vagy kokaincsík között. Padilha nem teszi meg nekik azt a szívességet, hogy a balhét csak a szegényekre, a gengszterekre és a zsarukra veri rá. Ha drogozol, azzal hagyján, hogy magadnak ártasz, mert őszintén, ki nem szarja le, úgy döglesz meg, ahogy akarsz, csakhogy közben a dílerek zsebét tömöd, az alvilágot pénzeled, aktív része vagy a rendszernek, ami ellen papolsz; a te lóvédból veszik a géppuskákat, amikkel embereket ölnek, úgyhogy baszd meg. És a rendőrök érted ontsák a vérüket, és mondjanak nemet a kenőpénzre? Igen: baszd meg.
Rákos daganat: a BOPE kell a kormánynak, máskülönben Rio menthetetlenül káoszba süllyedne. Mármint még nagyobba. De mit mond el egy városról, egy országról az, hogy olyan rendőri elitosztagra van szüksége, ami egy hadsereg black ops alakulatához hasonlóan, ráadásul kontroll és különösebb ellenőrzés nélküli vadászik a bűnözőkre, és inkább öl és kínoz, mint letartóztat? A BOPE lángszóróval harcol az erdőtűz ellen, tagjai a kiképzésnek köszönhetően (amit 100-ból mondjuk ketten, hárman csinálnak végig) felsőbbrendűnek tartják magukat a gengsztereknél és az egyszerű zsaruknál – ezért nem fogadnak el kenőpénzt sem, nem méltó hozzájuk.
Választék a rendőrökből Rio De Janeiróban: jobbra a korruptak, balra a gyilkosok, középen mindkettők. Kit hívsz, ha szolgálat és védelem kell? A BOPE puszta létezése a legvilágosabb jele annak, hogy itt minden el van baszva.
Meghasonulás: Nascimento kapitány narrációja nyílegyenes, szenvtelen és dokumentarista, mint a film maga. Ahogy mesél, egyértelmű, hogy hisz a BOPE-ban, hisz a szabályokban, a módszerekben, az erőszak ellen erőszakkal elvében. Nascimento kapitány története komplikált és személyes. Ahogy a keze remeg, ahogy a pánikrohamok elkapják, egyértelmű, hogy kétségei vannak, érzi, hogy amit tesz, és ahogy teszi, az nem helyes, a hite meginog. Csak része a rendszernek, csak egy tünet ő maga is, nem pedig gyógyszer.
Amikor az összképet, a motivációkat egy társa meggyilkolása legyalulja, és nem marad más, csak a bosszú, elmúlik a kétség, a kézremegés, és megy, hogy az egész rohadt várost felforgassa a tettesért. Ide fut ki az egész: ennek a koszos, rogyadozó, drogokban és képmutatásban úszó halálzugnak csak akkor van értelme, ha rákényszeríted. Dühvel, erővel, szenvedéllyel, azzal, hogy nem gondolkodsz.
Ha gondolkodsz, szétesel. Ez a tragédiája ennek a rohadt helyzetnek.