(Ha valamilyen érthetetlen okból még nem láttad a filmet, vigyázat, az írás SPOILERES lehet - tegyél hát magadnak egy óriási szívességet, pótold mielőbb a mulasztást, és csak utána olvass.)
George Miller rendező 1979-es aszfaltperzselő klasszikusa megreformálta az akciófilmek látványvilágát, tébolyult kameramozgásai, hihetetlen dinamikája ma is zavarba ejtően eredetiek, az alacsony költségvetést (mindössze 650 000 dollár) sikerrel állította a disztópikus hangulat szolgálatába, az addig tök ismeretlen Mel Gibson karrierjét rakétasebességgel indította be, sikerével pedig két további folytatást is generált (ezekről is írunk hamarosan).
Tette mindezt úgy, hogy önkényes eleganciával söpört félre minden kompromisszumot, nem követni, inkább formálni kívánta a közízlést, mai, blockbuster-szemérmességhez szokott néző számára megdöbbentő intenzitással tálalta az erőszakot, sokkeffektjeivel pedig legmélyebb humánumunkat célozta be, és zúzta totálkárosra.
Max Rockatansky (istenem, már ez a név is milyen badass már) na, még egyszer: Max Rockatansky (Mel hiperbadass Gibson) a Main Force Patrol tagjaként, országúti rendfenntartóként dolgozik a nem túl távoli jövőben. Saját bevallása szerint az általa elfogott elmebetegektől lassan csupán bronzjelvénye különbözteti meg, és egyre keservesebben viseli a szörnyűségeket, melyek kitöltik mindennapjait.
Mikor a Nightrider (avagy: a Sebesség Istene) néven garázdálkodó, bekattant motherfuckert egy hajsza során a halálba kergeti, a pszichopata nem kevésbé kattant motoros barátai végleg megvadulnak, és maradék moralitásukat is levetkőzik. Vérgőzös ámokfutásuk során előbb Max legjobb barátját, egyben társát, Jim Goose-t (Steve Bisley) kis híján megölik, majd hősünk családját rohanják le. Max agya elborul, kezdeti passzív kétségbeesését fogcsikorgató düh váltja fel, saját kezébe veszi a törvényt, de nem igazságot szolgáltat: egyszerűen kegyetlen, kíméletlen, mocskos bosszút áll.
A film expresszív vehemenciával, puskagólyóként száguld előre, már a kezdő képsorok csonttörő autós üldözése is (megspékelve Gibson ultratökös belépőjével) egyedülállóan lendületes, nincs mit csodálkozni azon, hogy a korabeli nézők azonnal megérezték: ez valami egészen új, valami bámulatosan eredeti. A vágások eszelős, napjainkban is érvényes ritmusa lehengerlő, a beállítások tökéletesen modernek, hogy mást ne mondjak, még a Halálos iramban-filmek hajszái is egész másképp festenének a Mad Max nélkül (ha ugyan elkészültek volna valaha). Az ausztrál tájak sivár, végtelen ürességet jelző kulisszái túlvilági atmoszférát teremtenek, Miller rendezése pedig nyers ösztönösséget, vadállati erőt sugároz.
Újfent kiderül, mennyivel hatásosabb a ténylegesen szarrá zúzott kocsik látványa, a csikorgó, deformált fémtestek teljes amortizációja, a bámulatos kaszkadőrmutatványok (hú, bazmeg, annak a csávónak a fejét tényleg telibe verte a motor), mint a steril, súlytalan CGI-prezentációk.
A látványvilág gondosan megtervezett, a parányi költségvetés ellenére aprólékosan kidolgozott és kreatív: a rendfenntartók főhadiszállásául szolgáló Igazság Csarnoka nyomasztóbb, mint egy csepeli gyártelep (ellenben sokkal hangulatosabb), fémbetétekkel kidekorált bőrruhájuk, bakancsuk maga a kőkemény coolság, kocsijaik iszonyú vagányak, és akkor még nem beszéltem a vadnyugati banditákat idéző, barbár motorosok hihetetlenül ötletes, félelmetesen vészjósló, punk-deco (ezt most találtam ki) jelmezeiről. Brian May (nem a Queen gitárosa, csupán névrokon) aláfestőzenéje szintén abszolút telitalálat, a legváratlanabb pillanatokban elcsitul, hogy aztán fékezhetetlen intenzitással gázoljon el.
A film a nyaktörő lendület ellenére bőven hagy időt a konfliktusok kiéleződésére, dinamikája nem gátolja a dráma kibontásában, minek következően a végső tragédia, és Max elkárhozása is durván átélhető, a mára elhasznált bosszú-motívumok ellenére mélyen megrázó. Az országúton elguruló kislabda, és a lehulló babacipő képe ma is fejlövésszerű élményként hat, az erdei menekülés pedig nem egyszerű akciófilmbe, inkább idegtépő horrorba illik.
A legendák szerint Gibson csak elkísérte haverját, a végül Goose-t alakító Steve Bisleyt a meghallgatásra, ráadásul törött orral és állkapoccsal jelent meg, mivel előző éjszaka valami kocsmában lezúzott három lúzert: a castingosok érthető módon azonnal lecsaptak az eszelős tekintetű faszagyerekre. Bár játéka kissé kiforratlannak tűnik, eszköztelensége ellenére (sőt, inkább pont azért) tökéletesen hozza az egyszerű lelkű, szerető családapát, és a hidegvérű, kegyetlen gyilkost egyaránt.
Ahogy a záróképen kiürült tekintettel, szenvtelenül bámul a semmibe, nem egy hőst látunk, csak egy elkárhozott, reménytelenül elveszett férfit, aki megtorolta ugyan sérelmeit, de fájdalmain nem tudott enyhíteni (külön bravúr, ahogy Miller itt elvágja az eseményeket, nincs konklúzió, nincs tanulság, ennyi, stáblista).
A film színészi csúcsteljesítményét azonban a bandavezér Toecuttert alakító Hugh Keays-Byrne nyújtja: kiszámíthatatlan időzített bomba, Messiás-komplexussal súlyosbított, cinikus, mizantróp szörnyeteg, minden mozdulatából süt a rosszindulat, folyamatos életveszélyt jelent az ártatlanokra és bűnözőtársaira egyaránt.
A Mad Max kizárólag önmagához mérhető, saját műfajt képviselő, megkerülhetetlen, kikezdhetetlen remeklés. Szerzői filmből vált elsöprő közönségsikerré, példamutató hozzáállással kezelve témáját, precízen zsonglőrködve a rendelkezésére álló eszközökkel. Minden rendben lenne a világgal, ha napjainkban is valami ilyesmit jelentene az "akciófilm" fogalma.