Pár hónappal ezelőtt bárhol szálltam le a metróról, a Transformers 4. hatalmas plakátja fogadott, hogyaszongya: “A nyár legjobban várt blockbustere!” Morzsoljanak velem együtt el egy halk muhahát. Nem kell ahhoz popkultúrában jártasnak lenni, hogy tudjuk, mekkora marhaságot állít a cetli, hiszen a Marvel legújabb univerzumbővítős lépése, a 2008-ban rebootolt-redizájnolt A galaxis őrzői adaptációja az idei nyár nagy dobása.
Mielőtt azonban tovább mennénk, szeretnék néhány szabályt lefektetni, úgy elöljáróban: a most következő sorok egy olyan személytől származnak, akinek a minimálisnál is kevesebb köze van a Marvel képregényes világához. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy bármilyen averzióm lenne a műfajjal szemben: pusztán annyit, hogy a képregényes műveltségem rendkívül hiányos. Nagyon alapvető dolgokkal tisztában vagyok, de sokáig nem jutnék a Legyen Ön is Milliomosban, ha ezt a tételt húznám. És mindezt azért emeltem ki, mert a potenciális nézőközönség nagy része hozzám ebben nagyon hasonló.
Gyorsan essünk túl a kötelező (és ezúttal rontócmentes) tartalomismertetésen: az anyja halála miatt összetört nyolcéves Quillt összeszedi egy űrkalóz-hajó 1988-ban, és egy messzi-messzi galaxisba repíti. Huszonhat évvel később a már felnőtt Quill (Chris Pratt), az önmagát Star Lordnak nevező tolvaj elcsór egy gömböt, ami viszont nagyon kell Ronannak, a Kree nevű faj egy különösen kellemetlen, mindazonáltal annál ambiciózusabb példányának.
Ha Quill szeretné megélni a film végét - és mondjuk megmenteni a Világegyetemet a biztos pusztulástól -, akkor kénytelen lesz összefogni Rockettel, Joe Pesci mosómedve-reinkarnációjával (Angol hangja: Bradley Cooper), annak hatalmas, de annál némább testőrével, Groottal (Vin Diesel legjobb szerepe), egy zöld bőrű, genetikusan gyilkolásra tenyésztett orgyilkosnővel (Zoe Saldana) és a székelyudvarhelyi mintás, szürke bőrt viselő, hatalmasra fújt Daniel Craig hasonmás Draxszel (Dave Bautista, aki nagyon remélem, hogy nem tud magyarul). Ennyit, sőt ennél többet is megmutatott az előzetes, úgyhogy mostantól panaszt nem fogadok el.
A galaxis őrzői bizony nem forradalmasítja a történetmesélést, viszont van annyira gyengéd, hogy miután öt percnyi kórházazás után megérkezünk egy teljesen idegen galaxisba, nem érezzük elveszve magunkat. Nem kell hatezer ismeretlen idegen lényt vagy frakciót megtanulnunk ahhoz, hogy tudjuk, hol járunk. Ilyenkor jut eszembe egy videokritika, amely A baljós árnyak nyitójelenetét hasonlította össze Az új reménnyel - egy egyszerű képkompozícióval meg lehet teremteni a viszonyrendszert két ellentétes egyed között anélkül, hogy órákig vámokról meg kereskedelmi egyezményekről kelljen szövegelni. Okosan és kellő sebességgel vezetődünk be ebbe a világba és kerülünk gyorsan börtönbe is - a forgatókönyv feszes tempóban visz végig a cselekményen, és végre nem deus ex machina jönnek a fordulatok, hanem hőseink hibáiból következnek.
A galaktikus piszkos tizenkettő szerencsére mentes a Bosszúállók-betegségtől - tehát nem az történik, hogy van hat karaktered, akik mind maguknak követelik a teljes játékidőt, hogy a végén senki ne kapja meg, amit akar. És amikor már-már melodramatikusra váltana a jelenet, felismeri a könyv, és poént csinál belőle. Ja igen, poénok: a film valószínűleg másfél évre előre le fogja kötni a meme-gyárosok kapacitását, van rengeteg, jól gifesíthető egysoros és idézhető jelenet. És nyilván jól is néz ki - ismert testi fogyatékosságom miatt nem tudom, mindez háromdésítve milyen, de valószínűleg ugyanolyan lehet, mint a többi - noha a camera shake effekt még mindig túl sok, leginkább abban a csatajelenetben, amikor… jó hadd ne mondjam, ott, miután találkoznak Benicio Del Toróval, majd tudni fogják a Kedves Olvasók, ha megnézik.
Ha már Del Toro: egészen pofás gárdát hozott össze a borzalmasan elviselhetetlen Movie 43-ban közreműködött James Gunn: kapunk három jelenetnyi Glenn Close-t, az isteni Peter Serafinowicz-ot, John C. Reillyt - és ők még csak az epizodisták. Akármelyiküket láttam meg, felragyogott a tekintetem - de igazán akkor, amikor az éjkékre festett Michael Rooker sétált be, fütyülős nyilával az övén. Aztán jelentős még a kopaszra borotvált és kékre festett Karen Gillan és a magánál húsz évvel idősebbet játszi könnyedséggel alakító gonoszember, Ronan (Lee Pace). Meg Djimon Hounsou, aki a Csillagkapu óta nagyon kedves nekem.
Ja, hogy a főszereplők… nos… izé. Mindenki tisztes munkát végez. Nehéz úgy beszélni a címszereplőkről, hogy a felük gyakorlatilag CGI lény. Mint mondtam, Vin Diesel még soha sem volt ilyen jó, Bradley Cooper is tehetséges, Zoe zöld, atletikus meg kimondottan kemény, de még a messzi-messzi galaxis is olyan, hogy immúnis a metaforákra, nem ismeri a zenét és a fehér férfi A dedikált hős.
Chris Pratt viszont szerencsére nem John Wayne: leginkább még mindig kamasz, aki a saját hibájából kerül egyre nagyobb és nagyobb zűrbe. Persze ki van gyúrva, hiszen immáron két éve arra van kihegyezve, hogy minél messzebb kerüljön a Városfejlesztési osztály nagydarab, mamlasz férfigyerekétől. És hát ugye a végére ez az űrkalóz-ivadék is megtanul csapatban játszani, meg önfeláldozó lenni - de csak annyira, hogy a folytatás létrehozását ne nehezítse meg. Nincs vele gond, a szerep okés, és meg tudja oldani hitelvesztés nélkül.
Dögöljek meg, A galaxis őrzői teljesen jó film, erőlködés nélkül ültet fel a hullámvasútra, és nem áll fel rossz szájízzel az ember, ha véget ért. És persze zeneileg is igen erős - gyanítom, hogy Marvin Gaye eladásai meg fognak emelkedni a premiert követően, nem beszélve azoknak a barmoknak a számáról, akik majd mosómedvét akarnak örökbe fogadni.
De most már bevallhatok valamit, ami igazán aggaszt: Valaki azt írta annak idején, hogy ez a legjobb Csillagok háborúja film A Jedi visszatér óta, ami két kérdést vet fel. Egy: mióta jó film A Jedi visszatér? Kettő: Igen, nagyszerű film, egy nagyon derekasan megcsinált Az új remény koppintás, ami, ha teszem fel 1983-ban készül el, akkor a mai napig néznénk. És itt a probléma minden ilyen összehasonlítással: amikor anno az első Csillagok háborúja kijött, senki sem sejtette, hogy mit fog kapni. És néhány embert leszámítva senki sem hitt abban, hogy valaha is sikeres lesz. A nagyközönség számára minden előzmény nélkül, szinte berobbant az éppen leeresztő hetvenes évekbe, és fenekestül fordította fel nem csak a populáris kultúrát, de a teljes filmes szakmát, a hatása - megkockáztatom - még évszázadokig érződni fog.
És szerintem itt bukik el minden lelkendező kritika: ebbe a filmbe a stúdió beletolt nagyjából félmilliárd dollárt mindennel együtt. Amikor a készítők és stúdiófejesek teleizgulták a sajtót tavaly meg tavalyelőtt, hogy “jaj, csak legyen sikeres”, az már akkor disszonánsan hangzott, hiszen tettek bele annyi pénzt, hogy ne bukjon meg. A Marvel már kitermelt magának egy biztos közönséget, aki el fog menni és meg fogja nézni - hogy egy zenészbarátomat idézzem - akkor is, ha fingás van rajta végig. Nincs benne semmi rizikós vagy forradalmi - pusztán annyi, hogy ezeket a karaktereket vásznon még nem látta a közönség. Tessék szépen visszajönni a Földre: A galaxis őrzői a nyár - de talán az év - legszórakoztatóbb blockbustere, olyasmi, amit tényleg hozzáértéssel és törődéssel készítettek. De ettől még nem lesz sem mestermű, sem megismételhetetlenül maradandó film.