(spoilermentes) Mi választja el az amerikai álmot az amerikai rémálomtól? Szeretet, hűség, törődés? Őszinteség és boldogság? Anyagi biztonság? Tegyük fel, hogy megvannak. Mint Mr. Tökéletes, Nick és Ms. Tökéletes, Amy esetében, akik találkoznak, egymásba szeretnek és összeházasodnak – kapcsolatuk csupa odaadás, öröm, szex és humor. Tökéletesék Tökéletes Élete a Tökéletesség Hazájában.
De a Tökéletes Élet (akárcsak a Tökéletesség Hazája) egy kártyavár, aminek ha csak egy-két alkotóelemét kihúzzák, összeomlik az egész. A nyitányban Nick (Ben Affleck pályafutása magasan legjobb és legérettebb alakítását nyújtja) arról beszél, hogy szeretné felnyitni drága feleségének koponyáját, hogy megtudja, mi jár a fejében. A kontraszt a gyönyörű nő idillinek tetsző képe, és a gyöngéd hangvételű narráció fásult kegyetlensége között már ekkor delejező. És kapásból sejtjük, hogy egy rohadtul vad hullámvasútra ültünk fel.
Pedig a Holtodiglan (eredeti címén Gone Girl) első harmada (ami nem kevés: a játékidő csaknem két és fél óra) még egy már-már hagyományos, nyílegyenes, drámai hangvételű thrillert sejtet. Amy (Rosamund Pike egész egyszerűen félelmetes – ez a szerep óriási kitörést jelenthet neki) egy nap eltűnik, Nick pedig a rendőrség kérdezősködései és a média cirkuszának forgatagában egyre kevésbé tűnik Mr. Tökéletesnek. Még az is lehet, hogy benne van a keze Mrs. Tökéletes eltűnésében. Mármint halálában. Sőt, nem csak lehet: minden nyom pontosan rá mutat. Közben Amy naplójából megismerjük egymásra találásuk és Tökéletes Életük történetét, és kutatjuk benne az eltűnt nő (hulla) keresésébe torkollt események előjeleit.
Gillian Flynn saját, bombasikerű regénye alapján írt forgatókönyve az amerikai álom olyan kíméletlenül gúnyos, kegyetlen és gonosz dekonstrukciója, amilyenre ritkán látunk példát. Másképp fogalmazva: remekmű. Az hagyján, hogy a cselekmény második felében úgy sorakoztatja egymás után a fordulatokat, és rombolja le a házasság intézményének összes illúzióját, hogy a néző azt se tudja, hogyan essen ki a székéből, de közben ráadásul vicsorogva eltolja a film hangvételét egy éjfekete komédia felé.
Ez nem azt jelenti, hogy a térded fogod csapkodni a nevetéstől: David Fincher rendező mesteri eleganciájának és visszafogottságának is köszönhető, hogy a Holtodiglan sötét humora legalább annyira kényelmetlen, mint amennyire vicces. A fekete komédiák ugyanis jellemzően az abszurditásra utaznak, itt viszont az belesimul a hétköznapok egyszerűségébe, banalitásába, a házasság „kliséjébe”.
Mindaz a sötétség, ami megvan Fincher egyéb filmjeiben, mondjuk A tetovált lányban vagy a Hetedikben, itt is visszaköszön, csak éppen nem harsányan, kirívóan deviáns egyedek képében, hanem a jóéjtdrágám, a csináltamreggelit és a megetetemamacskát természetes, kispolgári kontextusában. Naná, hogy annál félelmetesebb az egész.
Mert Mr. és Mrs. Tökéletes valójában kicsinyes és bosszúálló, és egymást bántva, tépve, egymásnak hazudva, mégis kézen fogva száguldanak lefelé a morális nihilbe egész Amerikával együtt. Flynn a család szétforgácsolódása mögé felvázolja a Tökéletesség Hazájának hanyatlását, ahogy az egykor nemes és dicsőséges nemzetet belülről rohasztja a recesszió és a szégyentelenül manipulatív és szenzációhajhász média, és ahogy ez a legkisebb közösségi egységeket, ha úgy vesszük, a nemzet szívét is hazugságokba és vérbe fojtja. Igen, a Holtodiglan egy pszichoszexuális horrorba ágyazott, morbid párkapcsolati thriller, de vastagon ott van mögötte a modern amerikai társadalom sajnos aligha görbe tükre is.
És csak hogy tényleg átérezzük: a szereplők hazudnak egymásnak, a média hazudik mindenkinek, a film pedig hazudik nekünk, nézőknek. Senkinek ne hidd egy szavát se.
Flynn és Fincher gonosz humora és cinizmusa pofátlanul alattomos, a Holtodiglan tényleg úgy működik, mint egy horrorfilm – illetve majdnem. Beülsz rá a csajoddal/pasiddal, és élvezed a szemétségét, a kegyetlenségét, a poénjait, ahogy egy slasherben a lenge öltözetű tinik lemészárlását. De közben mélyen legbelül tudod, hogy a „kiszórakozom magam egy borzalmon, ami a valóságban velem nem történhet meg” felfogás ezúttal nem működik. Itt nem egy elvont szituációról van szó, nem egy sötét erdőről, benne egy maszkos gyilkossal, hanem a szerelembe a maga természetességében belopakodó fásultságról, unottságról, hazugságról, és arról, amivé mindez kivirágozhat. A gyűlöletbe forduló szeretetről.
És lehet, hogy másnap gyanú ébred benned, amikor szerelmed arca egy ártalmatlannak tűnő beszélgetés közben megrándul kicsit. Vagy amikor megkéred valamire, ő pedig mosolyogva bólint, de úgy látod, hogy közben mintha megvillanna valami a szemében.
Flynn és Fincher párkapcsolati rémtörténete persze direkt felnagyítja a dolgot, és olyan karaktereket mozgat, akik elég hidegek, önzők és romlottak ahhoz, hogy a köztük lévő játszmát elvigyék a végletekig. Hogy mi választja el az amerikai álmot az amerikai rémálomtól? Már senki sem tudja, mert már semmi sem az, aminek látszik.