A "hollywoodi fenegyerek" kifejezés mára erősen túlhasznált és súlytalan titulus, a közönség és a szakma könnyelműen osztogatja nagyjából bárkinek, aki egy kicsit is hajlandó szembemenni az árral, vagy legalább halvány törekvést mutat az átlagtól némiképp elütő, egyéni hangvétel felmutatására. Ha élt valaha az Álomgyárban ember, aki teljes joggal és minden erőlködés nélkül harcolta ki magának a megtisztelő címet, akkor az Sam "Bloody" Peckinpah, a nyers erőszakábrázolás megszállott mestere, a vadnyugat mítoszának örök gyászolója és a western formanyelvének innovatív forradalmára.
Személyisége maga a kompromisszummentes, vad, önpusztító lázadás, tébolyult zseni, skizofrén látnok, whiskey- és kokainmámorban tomboló, producer-terrorizáló őstehetség. Karrierjének csúcspontjai között olyan címeket találunk, mint A vad banda, a Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!, a Pat Garret és Billy, a kölyök, vagy a Vaskereszt, a Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971) pedig olyan remeklés, ami még ebből a tekintélyes életműből is magasan kiemelkedik.
A fiatal amerikai matematikus, David Sumner (Dustin Hoffman ) és gyönyörű felesége, Amy (Susan George) az asszony szülőhelyére, egy csendes, isten háta mögötti angliai falucskába költöznek. A helyiek gyanakodva figyelik a nagyvilági párost, a férfira nevetséges, ártalmatlan csodabogárként tekintenek, a nőt elidegeníthetetlen tulajdonukként kezelik. A nyilvánvaló feszültségek elkerülhetetlenül fokozódnak a robbanásig, Sumner pedig a túlélés érdekében kénytelen felszínre hívni lelke mélyén lappangó, sötét ösztöneit, amelyeknek még csak a létezéséről sem volt tudomása soha.
A Gordon Williams "The Siege of Trencher's Farm" című regényét alapul vevő, de annak több elemén változtató (többek közt a könyvben a házaspárnak van egy 8 éves kislánya, illetve a finálé is kevésbé brutális) film az első percektől torokszorító tudatossággal építkezik: már a Sumnerék megérkezését figyelő gyerekek tekintetében is nyugtalanító fenyegetés vibrál, azonnal megérzik, hogy a páros nem közülük való, idegen, furcsa jelenség. Peckinpah a gyermeki ártatlanságot véletlenül sem a makulátlan romlatlanság szimbólumaként, inkább az ember ősállapotaként kezeli: a gyerek nem hazudik, a gyerek azt mutatja, amilyen az ember valójában - gondoljunk csak A vad banda hangyasereggel vegzált skorpiójának legendás jelenetére.
A felnőttek további - nem feltétlenül helytelen - következtetésekre jutnak Sumnerrel kapcsolatban: nem közülük való, tehát nyilván lenézi őket. A kocsmai meghívások szabályrendszerét sem ismeri, a közösségben mindennaposnak számító atrocitásokat feszengve fogadja, a helyiek kezdetben burkolt élcelődéseit, majd nyílt sértéseit sem képes megfelelő módon lereagálni. Minden ízében férfiatlan jelenség, jóindulatú megnyilvánulásai, állandó meghunyászkodása óhatatlanul predesztinálják az áldozatszerepre, márpedig az ember olyan állat, ami azonnal támad, ha kiszagolja a gyengeséget.
Nincs mese: mindig az erősebb kutya baszik. Így helyes, ez a természet rendje. Evolúciós törvényszerűség, amivel szemben a morál, vagy az erkölcsiség totálisan irreleváns, nevetségesen felesleges, értelmezhetetlen fogalmak. Ezt diktálják az ösztönök, egyszerű genetika, velünk született biológiai kód, amit legfeljebb neveltetésünk, kulturális hátterünk képes időlegesen fölülírni. Szerencsés esetben egész életünket leélhetjük abban a hitben, hogy a tisztesség és a becsület, a jó modor és a könyörület valós személyiségünk alkotóelemei, és nem kell megtapasztalnunk, ahogy mindez semmivé foszlik, a civilizáltság hamis álcája alól pedig vicsorogva előtör a szentségtelen szörnyeteg: a valódi, cicomázatlan, nyers humanitás. Csak a hús, a csont, a vér és a sperma a sajátunk: minden mást tanulunk, minden mást mímelünk. Az erősebb kutya baszik, a sarokba szorított állat öl.
A film legkellemetlenebb aspektusa, hogy a Sumner életére törő, megvadult falka nyáladzó tagjai nem bűnözők, nem elmebeteg sorozatgyilkosok, nem is anyagi érdekek hajtják őket - egyszerű értékrenddel rendelkező, unatkozó, a mindennapos, társasági piálástól végleg elbutult férfiak ők, akik az egyetlen dolgot teszik, amire még képesek: lerombolnak és elpusztítanak mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Hosszú évek óta ugyanazokon az ostoba vicceken röhögnek, ugyanazokat a konfliktusokat görgetik, ugyanazokat a nőket mustrálják, és nincs is látható esélyük másra.
Két választásuk van a szórakozásra: a lerészegedés és a céltalan erőszak, de a legfaszább, ha a kettőt egyszerre művelhetik. Charlie Venner (Del Henney) a banda egyetlen, némiképp intelligensnek tűnő tagja, de a bajtársiasságnak álcázott szesztestvéri csordaszellemet ő is fontosabbnak vallja mindennél, ráadásul Amy valaha az övé volt, mindenestül birtokolta, a mitugrász, haszontalan matematikus pedig érthetetlen módon elragadta tőle.
Peckinpah kíméletlenül játszadozik a néző tűrő- és ítélőképességének határaival: a komótos, minden apró részleten gondosan elidőző felvezetésben Sumner esetlenségét szánni valónak és zavarba ejtően dühítőnek ábrázolja, szinte várjuk, mikor szakad el nála a cérna, mikor vág végre vissza kínzóinak úgy, ahogy illik, miközben naivan reménykedünk, hogy sikerül megőriznie erkölcsi fölényét, gerincességét.
Látni akarjuk, ahogy vért ont, ki akarunk elégülni bosszújától, elégedetten konstatálhatnánk, hogy minden helyrezökkent a világban, a rendező azonban nem engedélyezi a megnyugvást: ez a világ soha nem zökken már helyre, a káosz a természetes állapota, az egyetlen, amit remélhetsz, hogy ilyen-olyan módon életben hagy egy darabig. A megváltás felé vezető út mocskos és vériszamos, csak a maga barbár módján lehet tragikusan felemelő - Sumner maga sem tudja, hogy valójában mélypontra jutott, szégyenérzet helyett elégedetten mosolyog: "Ne törődj vele. Bízd csak rám."
A férfi kezdeti, impotens tehetetlensége több, tökéletesen átgondolt szimbólumban is megjelenik: a volánnál ülő felesége elől menekül egy pajkos(nak látszó) játék közben, képtelen beverni egy szöget, nem tud elejteni egy vadat, szex helyett inkább sakkleckét tart, az agresszió nyilvánvaló jeleit esetlen barátkozással igyekszik csillapítani. Habitusa és kialakult értékrendje szerint cselekszik, intelligens, kulturált ember módjára próbál viselkedni - ez az, ami semmire nem való ebben a közegben. Mikor felesége megemlíti, hogy a falubeliek szégyentelenül bámulják, csak annyit mond: "Miért nem viselsz melltartót?". Nem tud, nem akar dominanciát gyakorolni, a nő az övé, nem is érti, hogy merülhet fel valakiben az elcsábításának az ötlete, eszébe sem jut, hogy meg kellene védenie azt a személyt, aki minden éjjel örömmel átöleli. Szeretik egymást. Boldogok. Hogy lehet az, hogy ennyi nem elég?
A hagyományos rape&revenge motívumok itt súlyos kérdésfelvetésekhez vezetnek: hibáztatható-e a kielégítetlen asszony, amikor megadja magát a domináns félnek? Őszinte tud lenni az ellenállása? Peckinpah-t kritikusai gyakran nevezték nőgyülölőnek, a Szalmakutyáknak AZ a jelenete pedig látszólag alátámasztja a vádakat, holott a rendező nem tesz mást, csak az asszony karakterét is kíméletlen őszinteséggel kezeli: a mindenkori (és mindenkinek) tetszeni akarás vágya, a felfokozott szexualitás, a szerető általi elhanyagoltság érzete óhatatlan konfliktusforrás, ami bizony kőkemény atrocitásokhoz vezethet.
A nő akaratlanul szolgáltatja ki magát a legalantasabb ösztönöknek, nem méri fel, milyen helyzetet generál, szenzitív személyisége a vadak elé veti úgy is, hogy józan énje tiltakozik a felkínálkozás gondolata ellen. Ösztönei szerint cselekszik, felelőtlenül és meggondolatlanul, de pusztán azért, mert úgy érzi, nincs senki, aki mellé állna, életéből kiveszett a szenvedély, nincs öröm, csak a rutin maradt.
Ha a történések nem a tébolyult fináléban kulminálnának, el lehet képzelni, merre tartana a kapcsolat: egyenesen az unott semmibe, az egymásnak való kiszolgáltatottság határtalan sivatagába, az utálat és a kölcsönös megalázottság purgatóriumába, a csodálatos együttlétet helyettesítő, kényszerű együttmaradás várótermébe, oda, ahová senki nem akar kerülni, de mindenki megjárja előbb-utóbb. Mikor Sumnerből végül előtör a brutális vadállat, nője hosszú idő után először veszi férfiszámba - és ez az a pillanat, amikor férfiként először fordít hátat a nőjének. Hoffman színészi eszköztárának csúcsteljesítményét prezentálja az utolsó fél órában, ahogy logikusan gondolkodó, a feszültséget higgadt kommunikációval oldani próbáló úriemberből fokozatosan transzformálódik eszelős tekintetű, pusztán csúcsra járatott életösztöne által működtetett, részvét nélküli mészárossá.
Peckinpah képi megoldásai vagányak és ötletesek, nem csak a már méltatott, lélegzetelállító fináléban, de egyszerű gegekkel is remekel: Amy hírhedt belépője, amiben a kamera szégyentelenül oda fókuszál, ahol minden falubeli férfi tekintete megragad, egyszerre vicces, meghökkentő, és a feszültséget tökéletesen megalapozó pillanat, a sóvárgó Venner bevágásával pedig a rendező eléri, hogy már a játékidő második percében tökéletesen tisztában legyünk filmje alapkonfliktusával. Színészvezetése tűpontos, Hoffman mellett a kevésbé ismert szereplők is kiválóan teljesítenek, a vágások dinamikusak és zaklatottak, az akciók ma is releváns eszközökkel kivitelezettek.
A Szalmakutyák expresszív vonásokkal megrajzolt, kegyetlen portré az emberi fenevad valódi arcáról. Állításaival beléd mar, kifiléz, de hinned kell neki: tudod, hogy minden szava színigaz.
A filmből 2011-ben készült egy remake James Marsden főszereplésével, egy bizonyos Rod Lurie rendezésében, ami ugyan nem totál élvezhetetlen cucc, inkább olyan, mintha egy lelkes festőtanonc temperával, A/4-es méretben próbálná reprodukálni a Guernica-t: aranyos vállalkozás, csak hát értelme nincsen.