2018 február 1-től végre a magyar mozikban!
„You can’t get rid of the babadook.”
Tavaly csak röhögtem, amikor a lelkes tengerentúli kritikusok egy része Az ördögűzőhöz hasonlította a Démonok között-et. Kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy sokan – filmkészítők, újságírók és rajongók egyaránt – már elfelejtették, hogy mitől igazán jó egy horrorfilm. Nyilván nem a fröcsögő vértől, a hirtelen felsikoltó zenekartól, az alattomos ijesztőeffektektől, de még csak nem is a szép képektől, a kimért tempótól, esetleg a démonoktól, a vámpíroktól, a gyilkosoktól vagy a szellemektől.
William Friedkin klasszikusa és a mai trendi horrorok (mint James Wan filmje) között egyebek mellett az a különbség, hogy előbbi nem csak úgy „miért is ne” szabadít rá egy rettenetes erőt a szereplőire (mondjuk, mert azok pont egy gonosz házba költöznek be), hanem kőkemény érzelmi-személyiségbeli kapcsolatba zárja őket az életükre és ép elméjükre törő borzalommal. Pont, mint a The Babadook.
Az elsőfilmes Jennifer Kent pontosan tudja, hogy mi élteti a műfajt, mitől tud zsigeri, kőkemény, székbe szögező lenni. Tudja, hogy az igazi horror nem a természetfeletti rémekben lakozik, hanem bennünk, emberekben. És van, hogy ez a horror gonoszságból, aljasságból vagy perverzióból fakad, de van, hogy csak tragédiából, hitből/kétségből, magányból, szomorúságból vagy bűntudatból. Így lesz az, ami rettenetes és félelmetes, egyben szívszorító és katartikus is. Így születnek – nagyon ritkán – az olyan filmek, mint a The Babadook.
Amelia akkor veszítette el a férjét, amikor az éppen kórházba vitte őt, hogy megszülje első gyereküket. A baleset óta hét év telt el, de a nő még mindig nincs túl rajta, és azóta is egyedül neveli fiát, Samuelt. A srác nem könnyíti meg a dolgát: súlyos viselkedési problémákkal küzd, követelőző és erőszakos, ugyanakkor folyton retteg a szobájában ólálkodó szörnyetegektől. Egy nap talál egy Mr. Babadook nevű, igencsak durva gyerekkönyvet, és állapota onnan csak rosszabbodik, idővel az iskolából is kitiltják. Ahogy anya és fia egyre jobban elszigetelődik a külvilágtól, Amelia sejteni kezdi, hogy talán tényleg nincsenek egyedül a házukban.
A The Babadook olyan komplex, érett és intelligens film, amilyenre már nagyon nagy szüksége volt a horror műfajának. Kent nem vesztegeti a néző idejét és türelmét alibi-ijesztgetésekre, olcsó trükkökre, bombasztikus effektekre és hivalkodó fordulatokra, a forgatókönyv aprólékos kidolgozásával, a karakterek tűpontos felépítésével, a feszültség lassú, alattomos fokozásával dolgozik. Vérlucskos, szörnyorgiás, cicivillantós hatásvadászatot is hiába vársz, ez a film a realizmusától és a kifinomultságától válik félelmetessé.
Attól, ahogy a legősibb rémmesék toposzait, a gyereket az ágy alól és a szekrényből riogató szörnyeket, meg a felnőttlét modern, hétköznapi borzalmait, az egyedüllétet, az érzelmi összeomlást, a múlt nyomasztó súlyát és a jelen paranoiáit, összemossa egy bűntudattól, gyásztól, bizonytalanságtól és dühtől fűtött pszichológiai horrorba, amely egyszerre idézi a Porontyokat, Az ördögűzőt és a Ragyogást.
Mindezt olyan csodálatos vizualitással, amilyenhez foghatót rég láttam a műfajban: Kent mesterien játszik a kamerával, a vágóollóval, a fényekkel és az árnyékokkal, azzal, hogy mikor mit mutat meg, és mit nem, ráadásul egy nyílt tér nappali világosságában éppúgy képes hidegrázást hozni a nézőre, mint egy szoba sötét, nyomasztó magányában. Essie Davis pedig akkorát játszik, hogy Jack Nicholson adja a másikat, sőt, a Samuelt alakító Noah Wiseman is döbbenetesen erős, pedig azt a gyerekkaraktert, akit egyszerre akarnánk megölelni és felpofozni, irgalmatlanul nehéz jól eladni.
A lényeg röviden: ez egy mestermű. És nem csak a mostani, fantáziátlan tucathorrorokhoz viszonyítva az, hanem úgy általában.
De előre szólok: a The Babadook az a fajta film, amiről erőteljes drámaisága, pszichológiai motívumai és karakteranalízisei miatt sokan fogják hümmögve, szakállukat morzsolgatva kijelenteni, hogy hiszen nem is horror, ez más, ez annál több. Nos, lófaszt! Egyrészt a horrornál, ha jól csinálják, nincs „több”, másrészt pontosan EZ az igazi horror. Félelmetes, durva és olyan mélységesen emberi, hogy szétszakadsz belé.