Minket az érdekel, ha egy nő sikítva rohan végig az utcán elvágott torokkal – így foglalja össze a legkisebb és leginkább szenzációhajhász Los Angeles-i tévécsatorna reggeli hírszerkesztője, Nina (Rene Russo), hogy milyen felvételeket vár a szabadúszó híradófilmesnek felcsapott Luis Bloomtól (Jake Gyllenhaal). A férfi, aki korábban hulladékok, ellopott biciklik, kerítéshuzalok és csatornafedelek eladásából tartotta fenn magát, lelkes, sikerre és elismerésre szomjazó amatőrként veti bele magát a vérre és drámára éhes hírkeselyűk adrenalinban fürdő éjszakai életébe.
A rendőrségi hullámhosszt hallgatva, egy kétségbeesett anyagi helyzetben lévő asszisztens, Rick (Riz Ahmed) segítségével igyekszik egyik baleseti és bűnhelyszínről a másikra, hogy kamerája segítségével tragédiákat válthasson aprópénzre. A tisztesség és a moralitás éppúgy nem játszik szerepet, ahogy a törvény sem: a határok egyre kijjebb tolódnak, és Luis hamarosan holttesteket rendez át az úton, hogy jobban mutassanak a felvételen, és gyilkosok kilétét hallgatja el a rendőrség elől egy következő szaftos videó reményében.
Az Éjjeli féreg (Nightcrawler) egy szatirikus felhangokkal operáló médiakritika, amely olyan filmek örökségét viszi tovább, mint az Ace in the Hole, a Hálózat, a Született gyilkosok, az Őrült város vagy az Adásunkat megszakítjuk. Ugyanakkor több is médiakritikánál – a főhősének egyfajta amerikai álom, a nézőnek pedig egyfajta amerikai rémálom. Sötéten vicces, felkavaró és a maga bizarr módján gyönyörű – Robert Elswit (Paul Thomas Anderson állandó operatőre) képein olyan stílusosan és erőteljesen jelennek meg a nagyváros éjszakai utcái, mint anno a Collateralban vagy a Drive-ban.
Dan Gilroy (Tony Gilroy testvére) nagyszerű első rendezését lépten-nyomon Scorsese Taxisofőréhez hasonlítják, mégpedig leginkább Jake Gyllenhaal miatt, aki tényleg olyan, mint a fiatal De Niro: normál társadalmi kapcsolatokra képtelen, sötét energiától majd’ szétszakadó kívülálló, a modern világ egy fertelmes tünete.
De a párhuzam nem áll meg a főszereplő karakterénél, az Éjjeli féreg ezen túl is valami olyasmit jelent ennek a korszaknak, mint amit a ’70-es éveknek a Taxisofőr jelentett. Míg az a vietnámi trauma és a politikai kiábrándultság kórképe volt, Gilroy mozija a XXI. század információs őrületének, felgyorsult világának és a mindebből következő, minden korábbinál elborultabb szenzációhajhászásának és erkölcsi hanyatlásának állít groteszk emléket. A kulcs pedig az, hogy ezek a karakterek mennyire másképpen reagálnak a maguk zeitgeistjére.
Travis Bickle agresszív kívülállóként, pisztollyal a kezében, a dolgok rendjével szembehelyezkedve bukott el, Luis Bloom viszont egy negatív előjelű, gonosz sikertörténet főszereplőjeként emelkedik az önmaga egykori értékeivel rég meghasonlott médiavilág trágyadombjának tetejére. Belőle nemhogy tipikus, de még megkérdőjelezhető hős sem lesz, még csak véletlenül sem áll ki semmiért, tettei nem foghatók fel semmiféle kinyilatkoztatásként, ő nem száll szembe semmivel – éppen ellenkezőleg.
Gilroy cinizmusa és nem is pusztán média-, de társadalomkritikája abban nyilvánul meg, ahogy okos, simulékony és manipulatív pszichopatája minden amoralitása és embertelensége ellenére, álma kitartó kergetésével megtalálja a módját annak, hogy patentosan, sikeres polgárként beilleszkedjen a mindennapokba.
És hogy miért tudja ezt megtenni? Mert a világ elég romlottá vált ahhoz, hogy már a deviáns elemek se lógjanak ki belőle. És ez azért valahol kurvára ijesztő.