A Backcountry című erdős-medvés horrort több helyütt Spielberg Cápájához mérik, és bár én vagyok az első, aki erre azt mondja, hogy naazértálljonmegamenet, az elsőfilmes Adam MacDonald tényleg valami olyasmit tett le az asztalra, ami manapság egészen egyedülállónak számít az állatos rémfilmek alműfajában: minimalista történettel és már-már kínosan lassú cselekményvezetéssel juttatja el a nézőt el az abszolút komolyan vehető, kíméletlenül életszerű, megrázó erejű eseményekkel és képekkel teli rémálomtúrába.
És most próbálom felidézni, hogy mi lehetett az utolsó igazán jó állatos horror, ami nem szégyellte halálosan komolyan venni magát - ami nem kellemesen vérspriccelős bűnös élvezet (ld. a tavalyi Grizzlyt Thomas Jane-nel, James Mardsennel, Billy Bob Thorntonnal és Scott Glenn-nel) vagy idézetekkel és iróniával teli gore-komédia akart lenni, hanem brutálisan őszinte és kőkemény ember-a-természet-ellen sokkdráma. Talán a Nyílt tengeren? Az tizenkét éve volt, és azért az „igazán jó” kitétel némileg vitatható az esetében.
A többé-kevésbé valós események alapján készült kanadai Backcountryban egy fiatal pár vág neki egy többnapos túrának a vadonban. Útjukra nem készülnek fel eléggé, eltévednek, és egy nagy medve vadászterületére keverednek. És ebből bajok lesznek. Kábé ennyi a sztori, legalábbis ami igazán számít – bár maga a medve egy óra után tűnik csak fel az alig kilencven perces filmben, és MacDonald addig is egyéb témákkal foglakozik.
Például azzal, hogy mit ér a maszkulinitás egy elkényelmesedett világban, ahol a férfias őserőt már nem az ebéd fáradhatatlan levadászása jelenti, hanem a duda agresszív nyomkodása a reggeli dugóban. Alex le akarja nyűgözni barátnőjét, és arroganciájában térkép és mobil nélkül vág neki az erdőnek, amit elmondása szerint úgy ismer, akár a tenyerét. Hibát ostobaságra halmozva, intő jelekre legyintve vezeti Lolát az életveszélybe – és amikor kiderül, hogy mivel állnak szemben, a nő veszi át az irányítást, a klasszikus nemi szerepek pedig (a horrortól messze nem idegen módon) kirepülnek a kukába.
A túra feszült párkapcsolati drámává fajulása azonban éppúgy red herring csupán, mint az a veszélyesnek tűnő hegyi vezető, aki az első szabad ég alatt töltött éjszakáján csatlakozik a párhoz, és kihívó mosollyal konfliktusok sorát korbácsolja fel a tábortűz baljós fényénél.
MacDonald ugyanis mindeközben gondosan építgeti a nyomasztó feszültséget: a terror fokozatosan, a „lassan, de biztosan” elviselhetetlen elvével mászik bele az idilli, vadregényes képekbe. Ott megzörren az avar, amott elpattan egy ág, az éjszaka feketeségéből beazonosíthatatlan zajok szűrődnek be a gyomorszorítóan védtelen, aprócska sátorba, amely a világítástól úgy ragyog a semmiben, mintha a világ közepe lenne. Pedig minden, csak nem az. A természet zörejei utoljára talán a Véres hétvégében voltak ennyire zsigerien nyugtalanítóak.
Aztán megtörténik az, amire vártál, de amire nem voltál felkészülve. A medvetámadás iszonyatos, kegyetlen, vérbő intenzitással és szenvtelen, brutális realizmussal rúg ki a székedből, MacDonald elemi erővel, mesteri rendezéssel ránt be a rettenet kellős közepébe. Az a ritka horrorjelenet ez, ami alatt mantraként ismételgeted, hogy ez csak egy film, ez csak egy film, de sehogy sem tudsz hinni magadnak. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan, amit látsz, pedig a világ egyik legtermészetesebb dolga: hisz csak egy medvéről van szó. És itt ő van otthon.
A Backcountrynak ez az utolsó harminc perce annak ellenére teljesen letaglózó, hogy nem fut ki semmilyen hagyományos értelemben kielégítő, nagyszabású fináléra. Ugyanis pont ez a jó benne. A film lehámozza magáról az állatos horrorok minden szenzációhajhászását, B-jellegét és fanservice-ét, nincs nagy, végső összecsapás, nincs „nyírjuk ki azt a rohadt dögöt”-pillanat a főhős arcára közelítő kamerával, nincs dárdahegyezés dögös zenére, nincs rafinált csapdaállítás. Ez nem küzdelem. Vagy füled-farkad behúzva takarodsz az erdőből, ahogy a lábad bírja, vagy megdöglesz. És ennek az ősi, kollektív félelmünknek a megidézésben a Backcountry szinte verhetetlen.