Amikor felbukkan a farkasemberszerű, torz, hörgő, gyermeki intelligenciával megáldott valami, egy buldózerrel és rakétavetővel emberre vadászó szadista henchmanje, már lehet sejteni, hogy a Turkey Shoot egy teljesen őrült film – főleg, hogy a furcsa szörnyszülött mibenlétére sosem kapunk semmilyen magyarázatot. Brian Trenchard-Smith, az ozploitation egyik legendás figurájának szatirikus disztópiája és túlélőthrillere mondjuk egyébként sem vesződik sokat az olyan finomságokkal, mint a történet vagy a karakterek.
Hozzá kell tenni, hogy ennek anyagi okai is voltak: nem sokkal forgatás előtt kiszállt a produkcióból az egyik befektető, így aztán a film első néhány jelenetét (egy későbbi helikopteres hajszával együtt) kénytelenek voltak kikukázni. Ugyanezért történt, hogy néhány lövöldözést igazi fegyverrel és éleslőszerrel vettek fel – az ugyanis olcsóbb volt, mint a kellékek és az effektek. Ha valami, hát a Turkey Shoot (1982) igazi, tőről metszett exploitation: eszement, brutális, pörgős, és politikai felhangjai ellenére szeretnivalóan öncélú.
Egy jövőbeli, fasisztoid Ausztráliában a nemkívánatos, lázongó vagy csak rossz helyen rossz időben lévő szerencsétleneket egy vadonban felhúzott börtöntáborba szállítják. A hely vezetője egy bizonyos Charles Thatcher, egyszerűbb nevén szadista fasz, aki szívesen égeti el élve a szökéssel próbálkozó rabokat – és hasonló lelkesedéssel űzi őket kegyetlen embervadászatokon.
A Turkey Shoot első fele olyan, mintha az 1984 és egy women in prison film bizarr keveréke lenne. A brit származású Trenchard-Smith fáradhatatlanul veri a néző fejébe a totalitárius hatalom borzalmait a kormányellenes vagy annak gondolt/tippelt/nem-kormányellenes-de-kitérdekel elemek utcáról való, kérlelhetetlen begyűjtésétől kezdve a büntetőtáborbeli mindennapos brutalitásokig és megalázásokig.
A filmnek ez a része egyfajta drámai szatírát ígér elnyomásról, hatalomról és ellenállásról, és bár nem ez volt az első sztori, amely a szenzációs The Most Dangerous Game-ből eredeztethető embervadász-témát politikai közegbe katapultálja (ld. Punishment Park, The 10th Victim – plusz King Menekülő embere is ’82-ben jelent meg), annak összeházasítása a futurisztikus settinggel, a börtön- és B-akciófilmes elemekkel mégis valami egészen újszerű és sajátos eredményt szült. Egyébként nyilván az sem véletlen, hogy a tábor (brit) vezetőjét Thatchernek hívják – olyannyira nem, hogy Angliában a filmet tök véletlenül a bájos Blood Camp Thatcher címen sikerült bemutatni.
Az ígéretes felütés ellenére a Turkey Shoot kicsit nehézkesen veszi a fenti koncepció buktatóit, és csak akkor kel igazán életre, amikor félúton megkezdőik maga a vadászat, igaz, akkor legalább nagyon: gondolj rá úgy, mint A nagy szökés és a The Most Dangerous Game keverékére, megbolondítva némi határokat nem ismerő és nem tisztelő gore-orgiával. A vadonban menekülő fegyenceket különös kegyetlenséggel hajszolják és ölik a hatalom perverz, szadista, gonosz, barbár képviselői. Vannak itt levágott kezek, kettészelt emberek, kigyulladó vagy éppen (robbanó) nyíllal átdöfött fejek, buldózerrel összezúzott testek és géppuskával száz cafattá lőtt arcok és torzók.
A szűkös költségvetés helyenként erősen meglátszik a filmen, és logikailag is hamar kikezdhető (azt hinnéd, hogy a fegyvertelenül menekülő prédák, miután megölik egy üldözőjüket, esetleg elveszik annak fegyverét), de a mindent szanaszét robbantó, monumentális fináléig vezető vadászat végig elképesztően energikus és erőszakos. És itt természetesen arról a fajta túlzó, tipikusan exploitationos erőszakról van szó, ami perverz módon kielégítő, vagyis igazi bűnös élvezet.
Trenchard-Smith tudja, mivel tartsa seggén a nézőt: lehet, hogy az elején tököl egy kicsit, de ha egyszer belekezd a hentelésbe, nem áll meg holmi szaros lelkizésért meg szerelmi szálért, szemrebbenés és gondolkodás nélkül, vérprofi tempóban végigviszi a negyvenöt perces akciót, folyik a vér, dörögnek a fegyverek, égnek a tüzek, gyűlnek a hullák, nincs egy pillanatnyi megállás sem. Ez egy lehengerlő erejű exploitation tour de force, hibái és (szimpatikus) együgyűségei ellenére is az ausztrál műfaji filmek klasszikusa. Mielőtt legközelebb pénzt adnál egy Éhezők viadaláért, röhögj egyet Katniss szenvelgésein, aztán hagyd a picsába az egészet, és nézz inkább Turkey Shootot. Az menő.