„Everything dies.”
A megalakulásuk óta eltelt 52 évben először a Bosszúállók (képregényes fordításban: Bosszú Angyalai) elbuknak. Elbuknak teljesen, tökéletesen, világpusztító következményekkel. Elbuknak fizikailag, szellemileg és morálisan. Elbuknak hősökként, emberekként, védelmezőkként.
Jonathan Hickman 2012 végén indult, két sorozatban (Avengers, New Avengers) és egy crossoverben (Infinity) összesen bő 80 részen át, párhuzamosan futó sztorija egyrészt hatalmas léptékű, félelmetesen komplex és szerteágazó, fejfájdítóan sok szereplőt és szálat mozgató, őrületesen nagyszabású sci-fi eposz, másrészt az egyik legnagyobb, legambiciózusabb és főleg, legmerészebb szuperhős-képregény, amire a Marvel valaha vállalkozott.
Az Avengers azzal indul, hogy idegen lények érkeznek a Marsra, és eredetbombákat lőnek ki a Föld felé. Céljuk nem a pusztítás, hanem az evolúció előrelendítése, nem halált hoznak, hanem életet – persze annak is ára van. A kék bolygó legnagyobb hősei, élükön Amerika Kapitánnyal és Vasemberrel, akik éppen a Bosszúállók hatékonyabbá, globálissá, minden eddiginél nagyobbá tételén fáradoznak, a Marsra mennek, hogy megállítsák a „gonoszokat”.
A New Avengers azzal indul, hogy a Föld fölött megjelenik egy másik Föld, amelyet egy onnan érkező, szintén idegen nő elpusztít. A szuperhősök titkos társasága, az Illuminati (Amerika Kapitány, Vasember, Doctor Strange, Black Bolt, Fekete Párduc, Mr. Fantastic, Namor) kideríti, hogy láncreakció indult el a multiverzumban, amelynek a különböző Földek állnak a középpontjában. Egymás után csúsznak egymásba az univerzumok, és ezek az események kétféleképpen végződhetnek: a két Föld összeütközésével, és így mindkét univerzum pusztulásával, vagy az egyik Föld feláldozásával, és mindkét univerzum (és a másik Föld) megmentésével. A párhuzamos világok egyre fogynak, és közeleg a vég.
Közben az Illuminati két tagjának királysága (Atlantisz és Wakanda) háborúban áll egymással, Thanos pedig úgy dönt, hogy ha már a Bosszúállókat lefoglalja a kozmikus válság, akkor akár le is rohanhatja a Földet.
Jonathan Hickman közel tíz éve, a Nightly News című formabontó, kultuszos/terroristás/médiás thrillerrel robbant be a köztudatba, de egyébként teljesen vad ötletekkel teletömött sci-fijeiről híres leginkább (ld. The Manhattan Projects, amiről már többször is áradoztunk). Kézjegye a Marvel égisze alatt sem kopott meg: három évig futott Fantasztikus Négyes sztorija még túl egyenetlen volt (ráadásul a sokszor borzalmas képi világ a legjobb próbálkozásait is tönkre vágta), masszív, avengerses történetfolyamára (nincs egységes, hivatalos címe, de néhol Multiverse Sagaként utalnak rá, használjuk ezt), azonban már simán rá lehet sütni a mestermű billogot.
A két párhuzamosan futó sorozat/sztori szálai természetesen össze-összeérnek, végül pedig teljesen egymásba fonódnak, demonstrálva Hickman mesteri történetmesélési képességét. A Multiverse Saga két és fél év alatt lement bő 80 része tele van flashbackekkel, előreutalásokkal, mellékszálak garmadájával, a régiek mellett teljesen új karakterekkel, rejtélyekkel, titkokkal, döbbenetes fordulatokkal, és mindezt az őrületet Hickman látszólag játszi könnyedséggel fogja össze. Olyan az egész, mint egy gigantikus óramű, amelyben minden apró kis csavar és fogaskerék abszolút tökéletesen illeszkedik. Az óra sosem késik, sosem siet, sosem áll meg, sosem romlik el.
És általában még szép is: a sztorin, annak terjedelme miatt egy egész rakás rajzoló dolgozott, és bár óhatatlanul került a kosárba pár rohadt alma (Mike Deodato Jr.), többségük (Jerome Opena, Steve Epting, Jim Cheung, Stefano Caselli) remek munkát végzett.
A Multiverse Saga olyan eposzi események láncolatát szabadítja az olvasóra, amely mellett a legnagyobb űroperák is játszótéri torzsalkodásnak tűnnek. A középpontban végig a Föld áll, de a sztori attól még szabadon – tökéletes, precíz terv szerint – ágazik szét az egész naprendszerben, illetve azon túl is, messzi galaktikus birodalmakba, párhuzamos világok egész sorába, és az azok közötti semmibe, a múltba és a távoli jövőbe egyaránt.
Hickman egy külön világot épített fel magának, és csak annál nagyobb bravúr, hogy mindezt a Marvel kontextusán belül tette, felhasználva a bő fél évszázada létező univerzum kontinuitását és minden fontosabb elemét. Márpedig aki tisztában van vele, hogy egy Marvel vagy egy DC esetében mit jelent a kontinuitás, az tudja, hogy ez olyasmi, mintha valaki beleszerelt volna egy űrhajóhajtóművet egy százéves Fordba. És Hickman a kályhánál kezdte, vagyis új teremtésmítoszt vezetett be (erről persze csak a történet vége felé lebbenti fel a fátylat): ahogy a hősök megpróbálják megoldani a legfőbb rejtélyeket (mi okozza az univerzumok halálát, és hogyan lehet véget vetni neki?), szembetalálják magukat a mindenség nagyhatalmú teremtő és pusztító erőivel, felfoghatatlan ellenségekkel és organikus bolygóvédelmi rendszerekkel (akik közül többen is a Bosszúállók tagjai lesznek).
A Multiverse Saga, bár csurig van szuperhősökkel, mégsem igazán szuperhős-képregény, ugyanis a műfaj szinte összes tipikus elemét (kezdve a Jó és a Rossz harcával) elveti a sci-fi eposz oltárán. Hickmannél nem játszik szerepet a Gonosz, a világok, univerzumok nem valami megalomán őrült vagy elnyomó űrbirodalom csizmája alatt pusztulnak – a kozmikus léptékű katasztrófasorozatot (legyen bármi is az eredete) nem lehet pofán verni és börtönbe zárni, hiába hajigálja a pajzsát Amerika Kapitány, hiába épít minden eddiginél gigantikusabb fegyvereket Vasember. És a jók sem Jók, hanem „csak” emberek, istenek, királyok – gyarlók és legyőzhetők.
A kozmikus válság kíméletlenül éket ver barátok, csapattársak, családok és szövetségesek közé. A világ legnagyobb koponyái és védelmezői olyan morális dilemmával szembesülnek, amely tisztán logikai szempontból ugyan egyértelmű (egy-egy Föld elpusztítása komplett univerzumok megmentéséért), a jéghideg megoldás azonban brutálisan szembemegy mindazzal az ideológiával és életfelfogással, amelyet a (szuper)hősök, az élet bajnokai képviselnek. Lennél sok milliárd értelmes lény gyilkosa, hogy megments sok trillió másikat? És ha igen, mi lesz belőled, mit tesz veled ez a rettenetes tapasztalat? És ha nem, mit képzelsz magadról, hogy hagysz univerzumokat pusztulni, csak hogy megsimogasd a morális elveidet, és elmondhasd magadról, hogy nem vagy tömeggyilkos? A szituáció borzalmas: bármilyen döntés katasztrófához vezet, ahogy a döntés megtagadása is.
Hickman nem kerüli meg ezeket a konfliktusokat, ahogy a következményeiket sem, gyönyörűen felépített történetében nincsenek kényelmes álmegoldások és deus ex machinák. Kőkeményen odalép. Világok pusztulnak, milliárdok halnak, hősök törnek össze. A Bosszúállók nem csak azért buknak el, mert képtelenek megakadályozni a véget, hanem azért is, mert arroganciájuk, eszmeiségük, gőgjük és makacsságuk szanaszét szakítja őket, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Deheroizálás felsőfokon.
Sok egyéb erénye mellett a Multiverse Saga talán legfőbb bravúrja az, hogy a szinte észvesztően monumentális történet emocionális magjában Amerika Kapitány és Vasember kapcsolata áll, a sztori keretszerűen velük indul és végződik: az idealisztikus és a pragmatikus (vagy, ahogy Hickman hivatkozik rájuk: az élet és a halál) férfi barátsága természetesen keserű ellenségeskedésbe fordul, ahogy a teljes megsemmisülés árnyékában nyilvánvalóan a morális dilemma ellentétes megoldásai mellett döntenek. Követve a két embertitán harcát, a hősök maradéka kénytelen-kelletlen állást foglal (egyébként sokkal fájdalmasabb, durvább, és főleg tragikusabb ez a megosztottság, mint amit anno a Polgárháborúban láttunk), miközben a piszkos munkát mások végzik helyettük, a multiverzum pedig tovább haldoklik.
Így lesz a Multiverse Saga egy kegyetlen, kompromisszummentes történet a szuperhősök korlátairól, gyarlóságairól és világnézetük kudarcáról. Arról, hogy ezeket a hatalmas héroszokat éppúgy gúzsba kötik kicsinyességeik, komplexusaik és egójuk, ahogy mindenki mást. Azoknál a képeknél, amelyeken az egykori barátok dühödten, tébolyultan vicsorogva, vért és nyált köpve, vadállatokként harcolnak egymással, miközben a világ, amelyet védelmezniük kellene, összeomlik körülöttük, kevés sokkolóbbat láttam a Marveltől. Egyáltalán: nem is tudom, hogyan essek ki a székemből, amiért a kiadó engedte Hickmannek, hogy így besározza, földre rántsa, megtapossa valóságnál nagyobb, csillogó-villogó sztárhőseit.
Igen, tudom, mire gondolsz: ez nem lehet a vég, a Marvel Univerzum nem pusztulhat el csak úgy. A Multiverse Saga egyetlen hátulütője, hogy egyenesen belefut az idei év nagy képregényes mega-giga csinn-bummjába, a Secret Warsba, amelyben valamiképpen párhuzamos realitás(szilánk)ok hősei küzdenek majd meg a létezés jogáért, és amely után egy teljesen új status quo, egy új Marvel Univerzum áll majd fel. Természetesen ezt is Hickman írja, úgyhogy semmi okunk feltételezni, hogy nem hozza az eddigi színvonalat, de kétségkívül lehet cinikusan nézni a dolgot: hogy ti. a két és fél éves Multiverse Saga csak egy újabb nagy crossover felvezetése. Mégis hiba volna így degradálni a jelentőségét – nem véletlenül döntöttem úgy, hogy most írok róla, és nem majd a Secret Wars után, azzal együtt. Mert ez a Secret Warstól függetlenül is egy kerek, egész, lenyűgöző saga, egy döbbenetes erejű, óriási, katartikus bukástörténet, és mint ilyen, egyedülálló a mainstream szuperhősműfajban.
A Multiverse Saga: Avengers vol 5 #1-44 (2012-2015), New Avengers vol 3 #1-33 (2013-2015), Infinity #1-6 (2013)