Határozottan kijelenthetjük, hogy a DC Comics magára talált, már ami az élőszereplős hősátlényegítéseinek - vagyis kínlódásainak - sorát illeti. A tavaly októberben elstartolt The Flash ugyanis egyetlen évad alatt képes volt behozni mindazt a hátrányt, amit a sok bénázással és a Marvelnek való görcsös bizonyítási kényszerrel sikerült összehordani. Nyugodtan üdvözölhetjük a The Flash-t a DC univerzumépítési evolúciójának egyfajta összekötő láncszemeként, ami kifejezetten a minőségi szórakoztatás irányába mutat.
Azért nem indult minden ilyen rózsásan. Hiába dicsérték telibe a pilotot az amerikai kritikusok, ahogy Barry Allen lépésről lépésre tanulta meg kiaknázni a gyorsaságát, úgy kellett a sorozatnak is rátalálnia a saját hangjára. Az első pár rész gyermekbetegsége még türelmet igényelt: művien mutatta be a karaktereket, a viszonyaikat, és igen harsányan tolakodott a képünkbe az átíveléssel megspékelt epizodikusság. Nagyon amerikai volt, a szó kellemetlenebb értelmében. Ettől függetlenül már a kezdetektől volt benne valami, ami nemcsak maradásra késztette a fantasztikum iránt érdeklődőt és a családi szórakozásra vágyót egyaránt, de felkeltette a kíváncsiságot is.
A titok valahol a hangulat környékén lapul. A The Flash vállaltan nem akar sötét és komor lenni, és habár vannak fojtogató pillanatai, mindig visszatalál a Pókember-képregényeket is jellemző emberközeliséghez. Barry Allen jóval inkább mindannyiunk kedvenc friendly neighborhoodja, mint amit eddig mozivásznon vagy képernyőn láttunk, és ez az ismerősség, ez a bárki által átélhető hétköznapiság sokkal könnyebben alakít ki kapcsot a nézőben, mint akármilyen coolság-faktor (eltekintve azoktól, akiknek ránézésre nem volt szimpatikus a Flash-t játszó Grant Gustin).
Central Cityben a kora őszi, langymeleg napsütés az egyeduralkodó (már amikor nem rondít bele holmi időjárás-manipulátor), a vancouveri forgatási helyszínek pedig annak ellenére keltik egy élhető kisváros képét, hogy közben elhisszük, egy nyüzsgő metropolis utcái tárulnak fel előttünk. A felütés is könnyed: Barry kiscserkészként fedezi fel az új életével járó előnyöket és hátrányokat, és sehol egy fenyegető főgonosz, a szuperbűnözők ugyanis sorstársak, balesetet szenvedett metahumánok, akik előtt van választás, mire és miképp használják fel képességeiket. A sorozatot a családi matinétől ugyan elválasztja egy szakadék, de nem az a méretes fajta.
Erre a kellemes alapszituációra rásegít a szereplőgárda is. Barry családja, munkatársai, a S.T.A.R. Laborbeli segítői, még mentora, a bukott tudós is, egytől egyig szerethető, hibákkal rendelkező színes egyéniségek, különösen a humorforrásként funkcionáló geek, Cisco, akinek több emlékezetes beszólást köszönhetünk (“may the Speed Force be with you”). Az igazi apa (akit a '90-es évekbeli Flash, John Wesley Shipp játszik) nélkül felnövő Barry számára két pótapuka is osztja az észt, nem feltétlenül teljes egyetértésben, és nincs olyan, hogy valaki ellopja a show-t: a Joe-t alakító Jesse L. Martin és a Dr. Harrison Wellst játszó Tom Cavanagh egyaránt erős, folyamatos jelenlétet produkálnak. Mert ki ne szeretne magának jóban-rosszban kitartó családot (amibe fekete pótapukai kollegalitás és mostohatestvéri viszonzatlan szerelem is lazán belefér)?
A Barry és számos más metahumán képességeiért felelős Dr. Harrison Wells karaktere más szempontból is kiemelkedő. A sorozatközépi leleplezésig apránkénti sejtetésekkel machinálják attitűdünket a tolószékbe kényszerült, kissé gyanúsan az arcára fagyott álmosollyal kommunikáló tudós felé, hol a krimikre jellemző “tudtam” felkiáltást csikarva ki a nézőből, hol az apai érzelmek láttán elbizonytalanodást keltve. Wells karaktere az egyre fokozódó tempóban sem válik a túlzóan szélesvásznú nemezis karikatúrájává, motivációi világosak, logikája a sorozat világán belül érthető, még ha távoli is olykor. Korántsem ilyen meggyőző a Barry szerelmét játszó Candice Patton, de a picsogásért soha nem fog piros pont járni a Geekzen.
A családi körbeszeretésnek köszönhetően ugyan sajnos a kelleténél több a brazil szappanoperás sírógörcsben kitörés, a kellemetlen apa-fia keresztbeígérgetések (“kiszabadítalak, apa”, “büszke vagyok rád, fiam”), a véget nem érő egymásra licitálás, hogy ki szereti jobban a másikat, illetve a beteljesületlen szerelem miatti lamentálások, de… De ezek megbocsájthatóak, mert egy ilyen blazírt jelenetre két jópofa és három látványos jut - és ez egész jó arány. Ráadásul ilyen tekintetben is határozott fejlődést mutat a The Flash, mert a későbbiekben vagy koncentrált adagban tudja le a kötelező érfelvágás köreit, vagy sikerül teljesen mellőznie azokat.
És ha már látvány. A mérleg nyelve ez esetben is a pozitív oldal felé billen, bár akadnak kilengések: a The Flash összességében hozza a manapság elvárható szintet, viszont teljesen kiszámíthatatlan módon hol túlszárnyalja azt (Grodd), hol alábukik (A.T.O.M.). Flash szélsebes száguldozásai nagyon rendben vannak (pusztán a kilassításoknál lóg ki néminemű lóláb), a robbanások már kevésbé, az összecsapások viszont nagy átlagban ötletesek, és habár hullámzó a színvonal, bőven a hibatűrési határon belül marad.
Barry Flash-sé válása, hőssé érése szerencsére hamar feszegetni kezdi az “egy rész/egy metahumán”-féle epizodikus marhaság kereteit, és az évad végére jócskán túlnő rajtuk. A fókusz végig a Joe-Barry-Wells tengelyre pozicionálódik, és további melléktengelyeket beemelve (Legends of Tomorrow, helló) mutatja meg a DC-vel ismerkedő nézőnek, hogy a The Flash-en innen és túl is van élet, lásd például Oliver Queen számos vendégszereplését. És ez így van rendjén, még akkor is, ha Gideont szánt szándékkal szakítják félbe, amikor arról kezd el beszélni, hogy a Flash minek is volt az alapító tagja.
Úgyhogy, ha ezek sem győztek meg, hogy a jelenlegi felhozatal egyik legjobb sorozatáról van szó, akkor más sem fog. A The Flash egy erős, baromira élvezhető széria, szuperhőstéma ide vagy oda; könnyen fogyasztható, és a DC-rajongók is találnak benne bőven a kedvükre valót.