Ironikus, hogy épp nemrég mutatott rá Brad Bird Holnapolisza, hogy az optimista hangvételű kaland mennyire kiment a divatból, és mindennek nagyon komolynak és keménynek kell lennie. Mint a Jurassic Worldnek: a franchise Colin Trevorrow (a remek Safety Not Guaranteed rendezője) vezényelte negyedik felvonásában valószínűleg több dinó és ember hal meg, mint az első három részben együttvéve. Továbbá szinte teljesen eltűnt belőle a fantasztikumra való spielbergi rácsodálkozás, és átadta a helyét a klasszikus-sablonos szörnyfilm-dramaturgiának: valami nagy és rettenetes elszabadul, öldökölni kezd, ezért le kell vadászni, és ki kell nyírni.
Ironikus, hogy épp nemrég jelentette be nyugdíjba vonulását a legendás effektguru, Rick Baker, az eredeti Jurassic Park trükkjeiért felelős Stan Winston pályatársa. Háttérbe húzódásának egyik fő okaként a CGI kóros elterjedését jelölte meg: a túlhasznált számítógépes trükkök egyszerre veszik ki a filmekből a valódiság és a csodák illúzióját. Mint a Jurassic Worldben: a nagy, kaotikus dinók-egymás-ellen finálé akár valamelyik Transformers akciójelenete is lehetne, csak itt nem óriásrobotok, hanem prehisztorikus fenevadak karjai és lábai kavarognak összevissza (sötétben), miközben alattuk-körülöttük alig kivehetően rohangásznak fel-alá az érdektelen főszereplők.
A Jurassic World olyan, mint a címbeli park génlaborban buherált új látványossága, az Indominus Rex: egy nagy, ronda hibrid, ami amellett, hogy a Cápától az Aliensig mindenféle szörnyfilmből összelopkodja magát, nem tudja eldönteni, hogy eltávolodjon a franchise eredeti szellemiségétől (kell a változás), vagy ragaszkodjon hozzá (a nézőnek ugyanazt kell adni, amit egyszer – háromszor? – már jóízűen megevett). Így az első fele még tartja magát a spielbergi hagyományokhoz a kalandra induló gyerekekkel, a második fele viszont átmegy egy „öljük meg a szörnyet” akcióthrillerré, amelyben úgy hullanak a teljesen jelentéktelen mellékszereplők és statiszták, mint ősszel a falevelek.
A film végül teljesen átadja magát a park (és az átlag blockbuster) semmi jóra nem vezető filozófiájának: a lényeg, hogy minél nagyobb és minél hangosabb legyen, semmi más nem számít (ennek a párhuzamnak is megvan a maga iróniája, de tartok tőle, hogy az alkotók ezt nem igazán ismerték fel). A Jurassic World így lelketlen, stílustalan, adott esetben még logikátlan is – az eredeti Jurassic Park romjai pl. teljesen értelmetlenül, csak a szégyentelen nosztalgia kedvéért kerültek a cselekménybe.
Legjobb pillanataiban az eredeti film össze tudta egyeztetni a csodákkal teli kalandot a potenciális borzalmakkal (hatásmechanizmusát tekintve a T-Rex elszabadulása színtiszta horror), legfrissebb utódja azonban képtelen ugyanerre. Trevorrow helyenként kifejezetten brutális és kegyetlen képsorokkal próbál sokkolni, a 12-es karikát meghazudtolóan ropognak a csontok és fröccsen a lecsó, épp csak egy jottányi feszültség sincs az egészben. Részben, mert a karakterek, kezdve a minden sármjától és humorától tragikusan megfosztott Chris Pratt-tel, laposak (sehol egy Ian Malcolm vagy Richard Attenborough), a kölykök pedig különösen irritáló, buta forgatókönyvírói túlkapások: a kisebb ősrégi dinóképeket mustrál ősrégi dianézegetőn (amilyet manapság már nagypapák se használnak), a nagyobb meg ki se látszik az okostelefonjából. Istenem, micsoda briliáns kontraszt!!!
A Jurassic Park legjellemzőbb, legemlékezetesebb képén egy T-Rex lába tapos bele a sárba az esőben, háttérben a reszkető gyerek száját befogó Sam Neillel. A Jurassic World legjellemzőbb képén (olyan, hogy legemlékezetesebb, nincs) egy génmanipulált szuperdinó rohan üvöltve, a műanyag ízű háttérben egy felrobbanó helikopterrel.