A jó hír az, hogy az új Terminator annyira nem rossz, mint amilyennek hittük. A rossz hír az, hogy ez messze a legnagyobb pozitívum, amit el tudok mondani róla.
Az emberi ellenállás 2029-ben döntő csapást mér a posztapokaliptikus világot uraló gépekre: elpusztítják a Skynetet, az emberiségirtó mesterséges intelligenciát. Győzelmük azonban veszélyben forog, a Skynet ugyanis visszaküldött egy terminátort 1984-be, hogy ölje meg a vezetőjük, John Connor anyját, Sarah-t, mielőtt a fia egyáltalán megszülethetne – elsöpörve ezzel az egész ellenállást. Connor leghűségesebb katonáját, Kyle Reese-t küldi vissza az időben, hogy állítsa meg a gyilkos gépet. De mire Kyle megérkezik, már kapásból három terminátor tevékenykedik 1984-ben, és az egyik gyerekkora óta neveli Sarah-t, mert… izé, szóval sosem tudjuk meg, hogy miért.
A Genisys túlkomplikált történettel olvasztja egymásba az első két rész klasszikus motívumait, illetve adott esetben komplett jeleneteit: a nosztalgiavonat stílust és józan észt halálra gázolva robog előre, újdonságként pedig csak a legképtelenebb és legértelmetlenebb, figyelemért kurvuló fan service fogásokkal tud szolgálni (ld még: Jurassic World). A Terminátor-filmek eddig ismert idővonalának össze-visszakavarása ugyan nem feltétlenül rossz ötlet, viszont a kreativitás egyrészt csak addig terjed, hogy híres sorokat („Jöjjön velem, ha élni akar.”) fordítsanak a visszájukra, mert az mekkora menőség már, másrészt meg addig, hogy megint mutassanak egy olyan Terminátort, amilyet még nem láttunk, mert az új, csillivilli ölőgép fontosabb a sztorinál és a karaktereknél (köhh, Jurassic World, köhh).
A film egyetlen szerencséje, hogy decens tempóját végig fenn tudja tartani, így elaludni éppenséggel nem lehet rajta, viszont kissé problémás, hogy az akciójelenetek a sötét és ötlettelen jövőháborútól a szándékolatlanul mulatságos CGI-helikopteres hajszáig mind, kivétel nélkül rohadt unalmasak, stílustalanok, a közéjük kent sztori-malter meg egy tetszőleges Transformers értelmi és érzelmi szintjét is csak dagadóizmos erőfeszítéssel éri el. És akkor ott van Emilia Clarke, aki a Trónok harca-beli önmagának még csak az árnyéka se nagyon tud lenni (a T2 Linda Hamiltonja a puszta tekintetével kinyírná), és ott van Jai Courtney, akiről komolyan nem tudom, mi mást írhatnék azon túl, hogy ő Jai Courtney.
Az egyetlen, aki működik a filmben, az Schwarzenegger (ami sok rajongónak valószínűleg elég is lesz): lehet, hogy századszor néz ugyanolyan kemény tekintettel, de még mindig jó, lehet, hogy huszadszor villantja meg gépi művigyorát, de még mindig vicces, lehet, hogy minden csupa hulladék körülötte, de az ő egysorosai még mindig betalálnak.
A Genisys legnagyobb pofátlansága nem is az, hogy rothadó agyú zombiként élősködik nagy elődein, nem is az, hogy a modern Hollywood legrosszabb tendenciáival húzza le a vécén a franchise-t (ezt már a legutóbbi két rész is megtette), hanem az, hogy történetében még csak az elvárható minimumot sem próbálja hozni, simán eléd áll azzal, hogy „nesze, itt van Arnold meg egy zsák CGI, zabáljad”. Nem túlzás: a sztori legalapvetőbb pontjai maradnak tisztázatlanok (hogyan és miért került a T-1000-es ’84-be, ki küldte a „papaterminátort” Sarah Connor gyerekkorába stb.), azzal a fenyegetéssel ígérettel, hogy majd a folytatásban valahogy mindent kimagyaráznak a hülyére kavart idősíkokkal és alternatív valóságokkal.
Érted: „Ha tudni, akarod, miről szólt a szar filmünk, akkor nézd meg a következő szar filmünket.” Zárhatnám azzal, hogy ez a legrosszabb Terminátor, vagy azzal, hogy legalább jobb a negyediknél vagy a harmadiknál vagy mindkettőnél, de már arra az előző két szar filmre is csak annyira emlékszem, amennyire erre egy hónap múlva fogok, úgyhogy méricskélje és hasonlítgassa őket az, aki szerette Jai Courtney-t a Die Hard 5-ben.