Minden bizonnyal nem kevés Geekz-olvasó volt úgy vele ifjonckorában, hogy szívesen járt volna a Roxfortba, esetleg milyen jó lett volna egy szekrényen keresztül Narniaba jutni (Han Solot és Marty McFlyt most hagyjuk). Rengeteg színes és csudijó (sic!) kalandot átélni, kiszakadni a rideg, betonkemény realitásból, át az Igazzy Valóságba, mert az nem lehet, hogy az egész csak ennyi… Persze fiatal fejjel senki nem gondolná, hogy az életnek tökmindegy, hová menekülsz előle, mindenhol utolér - és csak rajtad múlik, mikor kezdesz élni.
Ugye milyen sablonosan hangzik? Lev Grossman azonban nem közhelyekben utazik: A varázslók című "hibrid" művével aktuális és komoly témákat boncolgat, olyanokat, amik elsőre kellemesnek tűnnek, de a pszichénk mélyén burjánzó én-katyvaszt alaposan zavarba tudják hozni. Nem hiába a könyv körüli külföldi felhajtás - most akkor ez kortárs szociográfia a mai fiatalság felnőtté válásának elodázásáról, a kiútkeresésről és a társas magányról? Esetleg ötletes fikció-a-fikcióban, a fantasy-irodalom afféle meta-kivesézése? Vagy érzelemdús, nagybetűs dráma, amiben Narnia és a Roxfort összes gyermeki ártatlansága szilánkokká törik? És mi van, ha A varázslók mindez egyben?
Grossman regénye kőkemény gyomros a gyermeki álmokat dédelgető eszképisták számára, egyszersmind óva intő jel: ébredjetek, fel kell nőni. A regény főszereplője, a brooklyni Quentin Coldwater épp ilyen érzékeny, kissé depresszív, ironikus lelkületű fiatalember, aki örökké eléldegélne megkopott anyaméh-illatú valóságbuborékjában. Egyetemi felvételi interjúja azonban nem úgy sül el, mint gondolta, mert a “véletlen” úgy hozza, hogy egy valódi varázslóegyetemre sikerül bejutnia. Valódi alatt pedig azt kell érteni, hogy a fizikai valóságra reflektáló, annak körülményeit szem előtt tartó, tényleges rendszert alkalmazó mágiáról beszélünk - amit elsajátítani kábé annyira nehéz, mintha az orvosi és a jogi egyetemet kevernénk egy kommandós kiképzéssel.
A Harry Potter-regényekre jellemző Agatha Christie-s rejtélyekre senki ne számítson - aki járt egyetemre, az édes-keserves nosztalgiával olvassa majd A varázslók első, nagyobb lélegzetvételű felvonását. Meséről szó sincs, Quentin szemén keresztül mi is átéljük a fiatalok összes búját-baját: a lerészegedések mámorát, a másnaposságok gyötrelmeit, a szerelmi botladozásokat, a bizonytalankodást, vagyis azt a hullámvasutat, amit minden 20 feletti olvasó minden bizonnyal saját maga is átélt. A bravúr az egészben pedig, hogy akármennyire hardcore young adult fictionnek hangzik mindez, szó sincs picsogásról vagy öncélú önsajnálatról, a drámát kellemesen emészthető adagokban kapjuk.
Grossman műve rendkívül hatásos - veszi a gyermeki vágyálmainkat, és egy szikével apránként, a lehető legfájdalmasabb pillanatokban, amikor már kezdene valami jó lenni, kíméletlenül kimetszi őket. Ó, persze elnosztalgiázik felette, elsiratja minden átkozottul keserves és felhőtlenül boldog pillanatát. Ettől válik még személyesebbé a könyv: mindenki magára ismerhet benne, akár így, akár úgy. És itt jön az igazi varázslat: amikor mindezek ellenére - vagy épp emiatt? Nagy spíler vagy, Grossman! - A varázslók bekúszik a tudatalattink pihe-puha paplanja alá. Nem azért, mert kegyetlen, vagy mert megidéz bennünk valamit, hanem mert magunkra ismerünk benne, arra az énünkre, amit oly kitartóan takargatunk.
Ez így elsőre bizonyára nem hangzik valami pozitívan. Pedig A varázslók nagyon markánsan a boldogságkeresésről is szól. Quentin és társai vágyakoznak az örömteli, kiteljesedett élet után,a második felvonásban azt mégis elkeseredetten lökik maguktól mind messzebb. Ha a mű ilyen szemét módon tol fügét az arcunkba, ugyan mitől olyan élvezetes? Egyszerű: a karaktereket, élethelyzeteiket, érzelmeiket - annak ellenére, hogy New York-i fiatalokat mutat be - tökéletesen átérezzük, a magunkénak tudjuk be, szinte ott vagyunk velük.
Továbbá mert olyan bitangerős a harmadik, és szívszorítóan, kíméletlenül, de egyszersmind optimistán fenomenális a negyedik felvonás. És Grossman olyan aprólékos műgonddal, itt-ott elejtett hangyányi részletekkel építi fel a lélekromboló, majd azt újjáépítő, már-már eposzi befejezés-hullámot, hogy az élmény teljes átéléséhez a történetről ennél többet nem is szabad elárulni. Legyen elég annyi, hogy A varázslók rányitja a szemünket, milyen lenne a valóságban, csodák nélkül átélni az álmainkat: a kezdeti lelkesedést kiábrándítóvá tenné a rutin, a varázsvilágot a szürke hétköznapok.
Grossman segítő jobbot nyújt: kísérletet tesz rá, vajon le tudja-e olvasójában rombolni a gyermeki ártatlanság fosszíliáit, vajon ráébreszt-e saját Quentinünkre? Képes-e elég önbizalmat adni, felemelni a sárból? Döcögős utazásunk közben persze számos elképesztő dologgal szembesülünk, hisz nincs mágia átváltozás, mágikus lények, hatalmas varázslók és ijesztő antagonista nélkül. A történet maga, egy bűvész képzett asszisztenseként teszi a dolgát: átrendezi a színpadot, vagy háttérbe húzódik, ha épp a máguson a reflektorfény, de mindig ott van, ahol kell; nélküle nem lenne show, mégsem ő a főszereplő.
A varázslók olyan, mint az élet: folyton mozgásban van, ám egyszer lassan csordogál, máskor villámgyorsan történnek az események. Szíven szúr, mégsem halsz bele. Mész tovább, mert nincs más, menni kell. Közben teszed, amit tenned kell - vagy nem. Felnősz, vagy nem, rajtad áll, az óra ketyeg nélküled is. Ilyen fájdalmasan őszinte, a mélybe rántó, mégis felemelő mű már régen született. Hogy kiábrándultsága, illúziómentessége, sötét humora, súlyossága, érzelmi dússága miatt soha nem lesz akkora népszerűsége, mint a Potter-sorozatnak? Az hétszentség. Mégis, valahol az érettség egyik lépcsőfokán mindenkinek el kellene olvasnia.
Eredeti cím: The Magicians, fordította: Dr. Sámi László
Agave Könyvek, 2015, 441 oldal
