Miyamoto Musashi a japán folklór egyik legnagyobb hősalakja, számtalan film, könyv és színdarab főszereplője – már életében, a XVII. század első felében is írtak róla történeteket, esetében így nem mindig könnyű különválasztani a valóságot és a fikciót. Az viszont biztos, hogy kiváló harcos, zen mester és író volt (Az öt elem könyve című műve a harcművészeti írások egyik leghíresebbike), és nem mellesleg tizenhárom évesen vívta első, természetesen győztes párbaját.
Miyamoto életéről még a némafilmkorszakban készültek az első filmek, amikor a kardcsörtéket merev és stilizált, kabuki-szerű módszerrel ábrázolták. Inagaki Hiroshi azon rendezők egyike volt, akik élen jártak az akciójelenetek modernizálásában, a koreográfia csiszolásában és a kameramozgás folyékonyabbá tételében. Nem mellesleg, pályafutása során Inagaki többször is visszatért a szamurájlegenda figurájához: először még az 1940-es évek elején készített róla egy trilógiát, majd mellékszereplőként betette egy másik kardforgatóról szóló sorozatába is (Sasaki Kojiro) – és Miyamotót már ez utóbbiban is Toshiro Mifune alakította.
Inagaki a Miyamoto Musashi című, a japán Elfújta a szélként emlegetett eposzi regényt vette alapul a híres kardforgatóról szóló második trilógiájához, amely egyben (talán a 47 ronin történetét feldolgozó, bő 200 perces, 1962-es Chusingurát leszámítva) hosszú életművének legfontosabb és legismertebb állomása. Az 1954-es film (nemzetközileg Samurai I címen fut) 1600-ban kezdődik, egy zavart, önmagából kivetkőzött korszakban, pusztító polgárháborúval a háttérben, hogy romantikus szálakkal és akciójelenetekkel tűzdelve indítsa el főhősét a jobb emberré válás, a megvilágosodás útján.
És kapásból ez a legnagyobb különbség közte és az átlag chanbarák, vagy az azokkal sokszor párhuzamba állított, tipikus amerikai westernek közt. Míg azok jellemzően egy „készen kapott”, nemes hős küzdelmét mesélik el a vadnyugat/vadkelet becstelenjei és banditái ellen, addig Inagaki filmje egy fejlődéstörténet, amelynek csúcspontjait és fináléját nem akciójelentek szolgáltatják, hanem a szellemi érés állomásai, Miyamoto önmagával vívott küzdelmei. Ez a dramaturgiai és hangulati ív, amely az utolsó percekben egy nagy döntésre, egy drámai és katartikus, de csendes és meghitt (és a film eleji nagy csatajelenettel éles kontrasztban álló) pillanatra fut ki, szinte egyedüli élménnyé teszi a Szamuráj-trilógia első részét.
Takezo (a későbbi Miyamoto) egy barátjával, Matahachival hagyja el a faluját, hogy harcban szerezzen magának hírnevet és dicsőséget. A vesztes csata után (a sekigaharai ütközet, amelyben az igazi Miyamoto is részt vett) Takezo és Matahachi sebesülten esnek be egy anya és lánya házába, és némi banditákkal vívott küzdelem és (a nők részéről) csábítási kísérlet után elválnak útjaik. Takezo hazamegy a falujába, ahol azonban bajba keveredik, és üldözött emberré, illetve Matahachi egykori szerelme, az otthontalanság érzésétől gyötört Otsu sorstársává válik. A tisztességes, de hőzöngő, forrófejű és arrogáns Takezót egy szerzetes igyekszik jobb útra téríteni.
Miyamoto kényszerből lép rá a megvilágosodás, a harmónia és a fegyelem útjára (a szerzetes kemény leckéknek veti alá, napokra lelógatja egy fáról, és évekre bezárja egy zen könyvekkel teli szobába), de Inagaki ennek ábrázolásában továbbmegy a szerzetes állhatatosságánál és agresszív eszközeinél. Az Edo-kor háborúktól tépázott Japánja egy sötét és vigasztalan hely, amelyben mindenki csak önmagáért létezik, és vagy szavakkal manipulál, vagy karddal kaszabol (ehhez képest Inagaki szokatlanul élénk, szép színeket használ, és ez főleg az akkoriban uralkodó fekete-fehér képi világ fényében meglepő).
Miyamotónak nem csak önnön korlátait kell legyőznie, hanem környezetének kicsinyességeit is, a példát, a közeget, amelyben él. Ez pedig csak drasztikus módszerekkel lehetséges: ezért olyan elfogadhatók, sőt, szükségesek a szerzetes elsőre túlzónak tűnő módszerei – mint a legtöbb szamurájfilm, ez is a becsület, a nemesség, a tisztesség értékei köré szerveződik, és innen nézve Miyamoto mellett éppen a szerzetes lesz a történet titkos hőse: az, aki minden látszat ellenére rendületlenül hisz egy másik ember lelki tisztaságában.
Toshiro Mifune fantasztikus Miyamoto, főleg ha hozzávesszük, hogy ez az első „tipikus” szamurájszerepe (a legendás Kurosawa-filmek csak később jöttek, kezdve az ugyanebben az évben bemutatott A hét szamurájjal): amikor befejeződnek a leckéi, először áll előttünk afféle valóságnál nagyobb hősként, csordultig nemességgel és bölcsességgel, magasan fölé tornyosulva az átlagembernek, de alázatosságában pontosan tudva, hogy még mindig nagyon hosszú út áll előtte. A kontraszt a film eleji izgága, törtető figurával egészen elképesztő.
És ez a nagyszabású finálé: nem tucatnyi ellenség legyőzése, hanem az emberi hibákon való nehéz felülemelkedés – illetve az ennek megfelelő, mélységesen szomorú, mégis katartikus döntés a szamuráj útja és a szív dolgai között. Keleti költészet a javából.