A tizenhét éves Simone imádja R-t, a dögös, fiatal popsztárt. Ebben még nincs semmi különös, a fél ország imádja őt. Simone hódolata azonban más, mint a többieké: tömény megszállottság. A lány ellóg iskolából, este zombiként ül a családi vacsora alatt, és minden nap a postást zaklatja, hogy jött-e végre válaszlevél a bálványozott énekestől. Egész életét, minden gondolatát R tölti ki, nélküle semminek sincs értelme – ez már egyértelműen beteges. Simone végül elmegy Berlinbe, és egy tévéstúdió előtt találkozik imádata tárgyával. Amikor az először hozzászól és hozzáér, a lány elájul. Úgy érzi, álma valóra vált, élete értelmet nyert, a világ a helyére zökkent. Aztán beüt az „apokalipszis”. Mert a bálványok csak addig bálványok, amíg meg nem ismered őket.
Eckhart Schmidt 1982-es, obskúrus német horrora szinte altató tempóban indul. A műfajiságra jó egy óráig még csak jelzést sem kapunk, csak rezignáltan, némi szimpátiával, de inkább szánalommal követjük Simone-t, akinek nem számít semmi és senki, sem család, sem barátok – csakis R létezik. Mintha egy tinédzserdrámával lenne dolgunk, amely a ’80-as évek eleji Németország fülsértő new wave zenével kitömött egzisztenciális ürességéről és reménytelenségéről lamentál (R-t egyébként Bodo Steiger, a korszak egy igazi énekese alakítja).
A Der Fan nem szolgál semmilyen, de tényleg semmilyen dramaturgiai csavarral, vagyis nagyjából pont az történik benne, amire mindenki számít (a csendes, depresszív felütés ellenére is nyilvánvaló, hogy Simone megszállott rajongása nagyon ronda dolgokhoz vezet majd), ráadásul Schmidt írói és rendezői munkájára egyaránt jellemzőek a kissé suta megoldások.
Ugyanakkor a téboly lassú, alattomos elszabadulását különösen kényelmetlenné, sőt, nyomasztóvá teszi a főszereplő fiatal kora – Désirée Nosbusch tizenhat volt a forgatás idején, amellett ismert tévés személyiségnek számított, és bár belement, hogy a csaknem félórás finálét meztelenül csinálja végig, később meggondolta magát, és megpróbálta megakadályozni a film bemutatását. (Nem járt sikerrel, viszont az ebből kipattant botrány nem meglepő módon szépen felturbózta a reklámkampányt.)
Ez az említett utolsó fél óra maga a döbbenetes erejű, vegytiszta fizikai és pszichológiai horror, Schmidt láthatóan csak erre várt: az addigiaknál összeszedettebb stílussal, biztosabb kézzel szabadítja el a felkavaróan valószerű és szánalmasan kicsinyes, ugyanakkor végletekig mocskos, kegyetlen és elborult borzalmakat. Egymás után, dominóként dőlnek a tabuk, és bár a rendező nem a gore-ra, hanem az atomszférára hagyatkozik, a finálé szinte végignézhetetlenül sokkoló (már-már a Texasi láncfűrészes mészárlás hatása sejlik fel).
És nem csak naturalizmusa, hanem a lány tébolyspirálba zuhanásának félelmetes gyorsasága és egyszerűsége miatt is. A Der Fan gondolatisága, bár a tinédzserlét bajaiban, ellentmondásaiban gyökeredzik, túlmutat a sztárság kontextusán – kiterjeszthető politikára, vallásra, bármire, a lényeg nem a bálvány, hanem a bálványozó. Mi lesz veled, mi lesz belőled, ha a szobor, amelyet te emelsz egy kósza ábrándképből, és amelynek odaadod mindenedet és önmagadat, a realitás egyetlen érintésére összeomlik? Egyáltalán: mit mond el rólad, hogy egy ilyen szobrot kell emelned, csak hogy élni tudd az életedet? Ez a lelki üresség már önmagában egy nyomasztó egzisztenciális horror, erőszak és halál nélkül is.
A Der Fan a fináléban erre rak rá még egy lapáttal. Igazi kőkemény gyomros. Megdolgoztat azért, hogy az aztán szarul érezhesd magad.