Art
Ops #1
Történet:
Shaun Simon
Rajz:
Michael Allred
DC
/ Vertigo
A korábbi GeexKomixban már hírt adtunk a Vertigo Lázár-projektjéről, amennyiben megpróbálják az egykor a DC szuperhősvonalára színvonalas alternatívát adó imprintet újra feltámasztani, mi több, visszaadni régi tündöklését. Ugyan elhamarkodott volna azt állítani, hogy ez sikerült, cserébe viszont azt nyugodtan mondhatjuk, hogy legalábbis jó úton járnak. Shaun Simon (The True Lives of the Fabulous Killjoys, Neverboy) és Mike Allred (Madman, iZombie) valami egészen őrült csavart vittek „a művészet önálló életet él” koncepcióba. Az Art Ops egy titkos hatóság, ami a tanúvédelmi programhoz hasonló tevékenységet folytat, azonban ők híres festményeken szereplő személyeket mentenek ki a képkeretekből, helyükre testdublőröket csempésznek, előbbieknek pedig fedőszemélyiséget és -munkát adnak az emberek között. Az első füzetben Mona Lisa szöktetését tervezik meg, aki már elég rezignáltan veszi a sokadik mentőakciót és ideiglenes védelem alá helyezését.
Ezúttal azonban a szervezet összes tagja eltűnik az egyik szokásos éves rendezvényükön, és a véletlenül hátramaradt három túlélőre hárul a feladat, hogy kiderítsék, ki vagy mi állhat a háttérben. Simon és Allred nem fukarkodnak az őrültebbnél-őrültebb ötletekkel: Reggie Riot az Art Ops nagyasszonyának lázadó lelkületű fia, akinek az egyik kezét egy életre kelt graffiti tépte ki tőből, és helyére egy absztrakt, színes festékekből álló protézist kapott. A Test (The Body) mintha a Rocketeer, Batman és a Men in Black keresztezése lenne: puszta jelenlétével ki tudja törölni az ártatlan szemtanúk emlékeit, az észrevétlen behatolás specialistája, feladata a célszemélyek biztonságba juttatása, és első ránézésre inkább valamiféle idea megtestesülése, mint valódi személy. A harmadik szereplő maga Mona Lisa, akinek egyelőre annyiban merül ki a szerepe, hogy tönkreteszik teljesen átlagos (és így egyben teljesen kielégítő) pénztárosként töltött életét.
Mint ahogy egy tisztességes képregény esetében, Mike Allred már messziről is felismerhető, teljesen egyedi stílusa viszi a prímet, de szerencsére a forgatókönyv sem hajlandó jottányit sem lemaradni mögötte. Nagyon erős felütés ez, és lehet, hogy többeknek meg is fogja feküdni a gyomrát a bizarr koncepció: ugyanakkor frissnek és üdítőnek hat, manapság pedig erre hatalmas szüksége van. A Vertigo merészel kísérletezni, és egyelőre nagyon úgy látszik, hogy be fognak érni ezek a befektetései. (Nagy Krisztián)
Black
Magick #1
Történet:
Greg Rucka
Rajz:
Nicola Scott
Image
Comics
Ha másért nem, Greg Rucka neve minden mainstream szuperhősképregény-olvasó agyába beleégett a zseniális Gotham Central sorozat kapcsán, melyben az átlagrendőrök és detektívek szemszögéből mutatta be az emberfeletti hősök és szupergonoszok soha véget nem érő küzdelmét. Ha valakinek erről mégsem ugrik be, kiről van szó, akkor bőven válogathat a közel egy évtizedes munkásságából a DC-nél és a Marvelnél, de egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy mégis csak a noir zsánere fekszik neki a legjobban. Bár a DC-től való távozásakor már teljesen kiábrándult a szuperhősös sztorikból és a nagycéges vállalati kultúrából, azért rettenetesen sajnálta, hogy nem írhat több sztorit Renee Montoyával, így kitalált magának egy új, kemény hősnőt és egy hozzá passzoló új zsánert: a witch noirt.
Lentebb a Cogneticnél sajnálkozom a nem túl ideális író-rajzoló párosítás miatt, a Black Magick esetében azonban egy szavam se lehet: Ruckának évekig kellett várnia, míg Scottnak lejárt az őt DC-hez kötő exkluzív szerződése, de nélküle ez a képregény egyszerűen nem létezhetne. Lélegzetelállító, szinte kizárólag a szürke árnyalataival dolgozó látványvilága, amelyben más színek ritka megjelenése specifikus szerepet tölt majd be (a mágikusat és a természetfelettit, ha jól tippelem), egészen túlvilági, rendkívül egyedi atmoszférát kölcsönöz a képregénynek. Visszatérés az ecsettel festett oldalakhoz még soha nem volt ilyen felemelő.
A történet maga egy Rowan Black nevű portsmouthi detektívnőről szól, aki egyben gyakorló Wicca boszorkány, méghozzá nem annak modern ágából, hanem a vérköteléken keresztül évszázadokra visszanyúló tradícióval rendelkezőből. Próbálja életének mindkét, egymástól meglehetősen messze eső aspektusát összehangolni, ami úgy tűnik sikerül is, egészen addig, amíg ki nem hívják egy bizarr túszejtéses esethez, ahol az elkövető név szerint őt kéri, mert csak vele hajlandó tárgyalni. Mint gyorsan kiderül, a dolog igen személyes jellegű és egy, a múltból ködéből újra felmerülő boszorkányvadász szervezet áll a háttérben.
Rucka (aki egyébként elkötelezett szerep- és videojátékos) egészen komoly kutatást szentelt a boszorkányság történetének: az olyan apró részletekig, hogy mi található egy wicca szertartás során az áldozóoltáron és annak milyen típusai vannak, mindennek alaposan utánanézett. Black (vagy Du Noir, ha tekintetbe vesszük a felmenőit) nyomozó ugyan még csak éppen most lépett bele valami egészen kellemetlenül mélyre és messzire vezető verembe, de a szerzőpáros eddigi munkájából biztosra vehetjük, hogy ezt az utazást mi borzasztóan fogjuk élvezni (Nagy Krisztián)
Cognetic #1
Történet:
James Tynion IV
Rajz:
Eryk Donovan
BOOM!
Studios
A Cognetic Tynion saját külön bejáratú Apokalipszis-trilógiájának második darabja, ahol a három történet kapcsolódását olyan lazán kell érteni, mint mondjuk a Simon Pegg-féle Cornetto-trilógiánál (Shaun of the Dead, Hot Fuzz, The World’s End) vagy a Kevin Smith-féle Jay és Néma Bob filmeknél. Mindhárom koncepcióval próbál elszakadni a már unalomig ismételgetett apokalipszis kliséktől (zombijárvány, az emberiséget szinte teljesen eltörlő atomháború, a bolygónkba csapódó meteor, idegenek inváziója, gépek lázadása), az első sztori, az ugyancsak a BOOM! Studiosnál megjelent Memetic például egy interneten terjedő, bárgyún vigyorgó lajhár mémjével hozza el a világvégét, minthogy hagymázas őrültté változtatott mindenkit, aki legalább egyszer megnézte. A „pszichikai Drágán add az életedként” aposztrofált Cognetic a szuperorganizmusok témáját feszegeti: mi lenne, ha az emberek is egy olyan gigantikus entitás részei lennének, mint a bennünk lévő sejtek vagy baktériumok, amik soha nem lehetnek tudatában, minek is az alkotóelemei pontosan, és milyen szerepet játszanak benne?
Annie, az FBI új igazgatójának asszisztense élete legrosszabb napját éli át: a barátnője éppen most érkezik New Yorkba közös gyerekükkel, a főnöke egy ostoba, karrierhajhász aktakukac, és az Empire State Building összes látogatója és személyzete egyszerre őrül meg, és óramű pontossággal vetik le magukat hárompercenként az épület tetejéről. Az odavezényelt rendőrök vagy rögtön öngyilkosak lesznek, vagy csatlakoznak az öngyilkos tömeghez, ráadásul a halálukba zuhanó emberek mindannyian azt követelik, hogy személyesen Annie jelenjen meg a toronyház legfelső emeletén. Hamarosan kiderül, hogy egy az emberiség hajnala előttről származó entitás kezdi átvenni az irányítást New York teljes lakossága felett, Annie pedig egyáltalán nem az, akinek látszik.
A képregény vizualitásáért ugyanaz az Eryk Donovan felel, aki már a Memeticet is illusztrálta, ami ad némi egységességet a majdan kiteljesülő trilógiának, de hogy őszinte legyek, el tudtam volna képzelni egy rátermettebb és kevésbé rajzfilmes stílusú grafikust a sorozathoz. Mindennek ellenére panasznak nem nagyon lehet helye, tisztességes iparosmunkát tett le az asztalra, csak sajnois semmi többet. Ugyan a Memeticnek nem sikerült kielégítő befejezést kanyarítani, de a Cognetic alapötletében lévő potenciál és a szokatlan, három 48 oldalas füzetből álló formátum komoly érvek amellett, hogy ne menjünk el szó nélkül Tynion új minisorozata előtt. (Nagy Krisztián)
James Bond #1
Történet: Warren Ellis
Rajz: Jason Maters
Dynamite Entertainment
Ha egy jó James Bond-sztorira vágysz, akkor most nem moziba kell menned (emitt a Spectre-kritikánk), hanem képregényt kell olvasnod. A Dynamite Entertainment tavaly markolta fel a 007-es ügynök comic-jogait, de az igazán nyerő húzásuk az volt, hogy megnyerték az ügynek Warren Ellist – azt márpedig előre lehetett sejteni, hogy ő nem egy átlag kémkalandot kanyarint majd a dologból. Először is le kell szögezni, hogy bár az új Bond-sorozat nyilván nem véletlenül startol el pont a Spectre mozikba kerülésekor, a képregénynek semmi köze Mendes filmjéhez – vagy bármelyik korábbihoz, ha már itt tartunk. Ellis a saját sztoriját írja, kényelmesen és szimpatikusan függetlenítve azt minden egyéb létező kánontól – de ha hangulatában hasonlítani kell valamihez az első sztori, a Vargr nyitó darabját, akkor mindenképpen Fleming eredetijeihez vagy a második hivatalos filmadaptációhoz, az Oroszországból szeretettel-hez kell visszanyúlnunk.
Strukturálisan Ellis nagyon hűen követi a Bond-mozikat: megkapjuk a „főcím előtti” minikalandot, aztán jön a probléma felvetése, Bond eligazítása, a jelenet Q-val, és így tovább. Csakhogy a nyitójelenet olyan rideg és brutális, amilyen egy 007-film sosem lehetett, és már ez is jelzi, hogy új, némileg egyedi területen járunk - és ekkor még hátravan a főhős bemutatása. Ellis gyönyörűen, izgalmasan lehámoz Bondról minden filmes/filmsztáros manírt és csillogást: nála a korona elsőszámú ügynöke tényleg egy pofán verni valóan arrogáns, orrát fennhordó, bicskanyitogató mosolyú arisztokrata, akinek amúgy esze ágában sincs többet dolgozni a szükséges minimumnál (a kontraszt nem is lehetne nagyobb a karaktert a vásznon mostanság alakító Craiggel – szóval a Dynamite láthatóan tényleg nem erőltette magát, hogy a trendekhez igazodjon, és szabad kezet adott Ellisnek).
És Masters rajzai is kiválóak: Bond minden gesztusa, minden rezdülése azt üzeni, hogy különb másoknál, képén folyton ott terpeszkedik az a beképzelt gyere-töröld-le-ha-tudod mosoly. Kivéve a nyitányt, amelyben hidegen, kegyetlenül, megállíthatatlanul áll bosszút a 008-as ügynök halálán – ha az a jelenet nem lenne, azt hihetnénk, Bond csak egy pökhendi, hasznavehetetlen senkiházi, így viszont nagyon szépen áll össze a karakter egy kerek, komplex, izgalmas és valóságosnak ható egésszé. Külön erénye a vizualitásnak, hogy Masters amolyan oldschool, klasszikus vonásokkal ruházza fel a főhőst – kicsit úgy néz ki, mint anno az első comic-stripekben, az ’50-es években (nézzetek csak utána pl. John McLusky rajzainak), vagy mint Fleming eredeti szkeccsén.
Az egyetlen probléma, hogy ez a rész csupa-csupa expozíció, olyannyira, hogy még a cliffhangere is lapos és érdektelen – de talán nem is baj, hogy Ellis a megfontolt, lassú építkezést választja a bombasztikus és hatásvadász megoldások helyett. A minőség nagyjelenetek híján is lesüt az oldalakról, és biztosak lehetünk benne, hogy a felvezetésnek meglesz az eredménye. (Rusznyák Csaba)
Monstress #1
Történet: Marjorie Liu
Rajz: Sana Takeda
Image Comics
Marjorie Liu és az Image meglépték azt, amit Ellis és a Dynamite a James Bonddal nem: mivel érezték, hogy egy normál hosszúságú nyitószám valószínűleg kevés lenne képregényük megfelelő bemutatásához, kapásból egy 68 oldalas debütálást toltak. Persze itt teljesen eredeti karakterekről és egy teljesen új fantasy-világról van szó, úgyhogy eleve jóval több bemutatnivaló akad. Mellesleg jegyzem meg az elején: a Monstresst két nő írta és rajzolta (ráadásul mindketten legalább részben ázsiai felmenőktől származnak), és zömében nők a szereplői is. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy fantasztikusan jó.
A Monstress egy masszív, eposzi és mélységesen drámai sötét fantasy, amely egy Maika nevű, félig ember, félig szörny (arcanic) lány hányattatásairól és harcáról szól egy pusztító háborúk utáni, fajokra és frakciókra szakadt világban. Az elején eladják őt rabszolgaként boszorkányok egy nagy hatalmú társaságának – tagjai részben onnan szerzik hatalmukat, hogy arcanic lényeket ölnek meg és fogyasztanak el, illetve mindenféle kísérleteket is végeznek rajtuk (van a dolognak némi „őrült tudós” beütése, amihez hozzá kell tenni, hogy a tudomány és a mágia az első szám alapján szépen jár kéz a kézben). Maika azonban nem véletlenül kerül az oroszlán barlangjába: célja, feladata... bosszúja van. És némi különleges képessége, amellyel bevégezheti azt.
Liu fantasztikus érzékkel, abszolút fegyelmezetten és tudatosan kezeli a sztorit: bemutatja ennek a világnak minden kegyetlenségét, barbarizmusát, és nem riad vissza a nyers erőszaktól, mégis érződik rajta a mértéktartás, sosem esik az öncélúság csapdájába. Fokozatosan fedi fel főhősének motivációit, és lassan vezeti be az olvasót a közegbe is, amelyben él, illetve a múltba, amely formálta. A cselekmény eleinte nagyon személyesnek tűnik, a mögötte felsejlő háttér mintha csak a puszta hitelességet szolgálná – aztán a végére szépen kinyílik az egész egy potenciálisan gigantikus, gazdag, színes történetté, amelynek misztikuma izgalmas és összetett.
Az egyetlen apró fenntartásom a Monstress kapcsán Takeda képi világa: ugyan átgondolt, részletekben gazdag, kifejező és lendületes, viszont az én ízlésemnek egy kicsit túlságosan mangás (a rajzoló japán származásából kifolyólag persze ez nem meglepő). De ez a rajznácizmus legyen az én bajom – és még ezzel a bajommal együtt is ez az év egyik legígéretesebb új képregénye. (Rusznyák Csaba)
