Ernest Cline: Armada (Armada)
Előrebocsátanám, hogy Ernest Cline első regényét, a Ready Player One-t sajnos a mai napig nem olvastam (igyekszem mihamarabb pótolni a csúnya elmaradást). Az Armadát sokan vádolják önismétléssel, a legtöbb vélemény szerint Cline ugyanazt a poént próbálja újra és újra elsütni – lehetséges, hogy ha olvasom az első könyvet, én is osztanám ezt a véleményt, de szerencsé(m)re nem így történt: számomra az Armada abszolút az év leglazább, legvigyorogtatóbb könyvélménye volt. Pofátlanul túltolt geekségére nem tudtam haragudni, vállaltan átemelt alapötlete ellenére abszolút eredetinek éreztem, végtelenül egyszerű, ennek megfelelően végtelenül fontos üzenete miatt pedig különösen a szívembe zártam: a (bármi iránti) rajongás fontos, az elkötelezettség jobb emberré tesz, ha valamit teljes odaadással, szeretetből és lelkesedésből csinálsz, az egy napon a világodat mentheti meg. Szó szerint. (Nemes András)
Kim Stanley Robinson: Aurora (Aurora)
Idén nem tudom egyöntetűen kijelenti, hogy ez vagy az lett volna az abszolút favorit, a képzeletbeli első helyet ugyanis Grossman varázslói megosztva birtokolják Kim Stanley Robinson remekművével, az Aurorával. Ha idén egyetlen science-fictiont olvasol el, akkor ez legyen az, mondhatnám, és egyáltalán nem túloznék. Az Aurora egy modern kori eposz a tudomány és az ember kapcsolatáról, arról, hogy hová tartunk; milyen lehet embernek lenni egy többgenerációs kolonizáló űrhajón, milyen akadályokkal szembesülhetünk majd, ha sor kerül ilyen vállalkozásra; de legeslegfőképpen egy felemelő és megrendítő olvasmányélmény, amilyenhez fogható csak kevés készül. (Desrix) (Szerk: Ez annyira, de ANNYIRA, hogy nekem is muszáj hozzátennem: számomra az év könyve, plusz az utóbbi pár évben nem volt sci-fi (idén meg aztán főleg nem), ami akár csak a közelébe ért volna. RCS)
Isaac Asimov: Fekete Özvegyek Klubja (Tales of the Black Widowers)
Üdítő gyöngyszem, nem hagyhattam ki. Asimov krimi-falatkái olyannyira lehengerlő hatást keltenek, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellettük. A hat hétköznapi úriember összejöveteleinek baráti hangulata, illetve Henry, a pincér kikezdhetetlenül egyszerű logikája méltán mutat fityiszt a komplexebb, nyakatekert bűnügyi írásoknak. A Fekete Özvegyek Klubjának stílusa egyszerre elegánsan modoros és ismerősen közvetlen - hozzátéve a hetvenes évek jellegzetességeit és Asimov utánozhatatlan zsenijét, hiánypótló remekművet kaptunk idén. (Desrix)
Elmore Leonard: Gengszterek földjén (The Hot Kid)
Ha James Ellroy a világ legjobb kortárs krimiírója (ld. lentebb), akkor a bő két éve elhunyt Elmore Leonard meg a leglazább. Egyik legnagyszerűbb, 2005-ös könyve tíz év csúszással jelent meg itthon, de rohadtul megérte várni rá. Az írótól szokatlan módon az alkoholtilalom idején játszódó rövid, frappáns, tökös, szellemes és iszonyúan hangulatos regény egy menő rendőrbíró, egy gazdag családból származó, hírnevet hajkurászó bankrabló és egy banditák meg zsaruk nyomában a nagy sztori reményében loholó újságíró cigarettafüstös-gépfegyverropogós történetét meséli el. Az eleven karakterek, a még elevenebb dialógusok és a fordulatos, pörgős rabló-pandúr játszma közepette a még (legalább annyira vérrel és golyóval, mint téglával és malterral) épülő, formálódó Amerika westernáthallásos mítosza kel életre Leonard szokásosan könnyed, sallangmentes, sodró prózájában. Olyan ezt a könyvet olvasni, mintha az író egy alkonyi fényben fürdő amerikai farmház verandáján ülve, cigivel a kezében, puskájával a lába mellett, kalapjával félig a szemében, nosztalgikus hangnemben sztorizgatna neked a viharos 20-as évekről. (Rusznyák Csaba)
Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt (The Last Policeman)
Egy nagyszerű alapötlet szórakoztató és elgondolkodtató megvalósítása. Az emberiségnek végül nem marad ideje megállítani az ezerszer megénekelt meteort (meg hát hogy?), úgyhogy hónapok múlva reszeltek a homo sapiens sapiensnek. Így aztán nemes fajunk gondos hozzáállásának köszönhetően a világvége szinte azelőtt megtörténik, hogy a tényleges krach bekövetkezne - Winters közölte a Földdel, hogy halálos beteg, majd fogta magát és lejegyezte az elfogadás különböző stációiban lévő személyek viselkedését, természetét. Rittyentett köré egy klasszikusnak mondható krimit, ami ugyan nem szól akkorát, mint a könyv címe alapján gondolnánk, de a pre-apokalipszissel megbolondítva már bőven elég hozzá, hogy az utolsó betűig lebilincseljen. (Desrix)
Robert Jackson Bennett: Horzsolások (American Elsewhere)
Az eldugott amerikai kisváros, ahol megállt az idő, illetve fura lakói, akik mintha mindig egy lépéssel előttünk járnának, na és az elmaradhatatlan kutatóközpont, amit rejtélyes baleset kapcsán zárnak le: a Horzsolások olyan szoros marokkal ragadja üstökénél a lovecrafti interdimenzionális-kozmikus horrort, hogy hibátlan manőverrel tereli be a sci-fi karámjába, jó adag nosztalgikus zablával jutalmazva meg. Színes karakterek, magával ragadó hangulat, érdekfeszítő történet, mi kellhet még? Mondjuk, úgy kábé 100 oldal mínusz. Néhol terjengősebb kitérőket tesz a sztori, így sajnos nem olyan feszes a tempója, de ezt Kingen szocializált fejem hajlamos elnézni neki. (Desrix)
Dan Simmons: Ílion (Ilium)
Mivel tisztában vagyok vele, mennyire érdeklik a Geekz kedves olvasóközönségét a privát vallomásaim, megkísérlem leírni ambivalens viszonyom az Ílionhoz. Dan Simmons monumentális vállalású könyvét bizony többször félretettem, túlírtnak, öncélúnak és fárasztónak éreztem. Zavart, hogy az író nem kezel partnerként, csak rám zúdítja elképesztő fantazmagóriáit minden látható cél és magyarázat nélkül. Utáltam érte. De folyamatosan velem volt a könyv, birizgálta az agyam, nem hagyott nyugodni, és végül beszippantott: a trójai háborút a Marson újraregélő elmebeteg istenek és gyarló halandók meséje végül az év egyik legmeghatározóbb könyvélményévé avanzsált. Óriási móka, bár komoly melóra kényszerít. De megéri. (Nemes András)
Ryan Gattis: Közel a tűzhöz (All Involved)
Ennél jobb könyvet olvastam idén, de olyat, amely brutálisabb erővel dózerolt volna a földbe, biztosan nem. Az 1992-es Los Angeles-i zavargások hat kőkemény, gyilkos, városgyújtogatós napja alatt játszódó Közel a tűzhöz tucatnyi (főleg alvilági) karakteren keresztül festi meg az önmagát faji ellentétek, kicsinyes ingerek, kemény utcai szabályok és kontrollálhatatlan őrület mentén szétszaggató városszörnyeteg egyszerre félelmetes, elborzasztó, megkapó, és ritka pillanatiban váratlanul szép portréját. A sztorifüzérekből monumentális egésszé összeálló könyv fő erénye a valószerű karakterábrázolás: Gattis mexikói bandatagokat, dél-koreai boltosokat, dílereket, gyilkosokat, hajléktalanokat egyaránt autentikusan ábrázol. Igazi gyomros. (Ajánlott néznivaló a könyvhöz: a James Ellroy forgatókönyvéből, Kurt Russell főszereplésével készült 2002-es Dark Blue, amely ugyanezen zavargások ideje alatt játszódik.) (Rusznyák Csaba)
Josh Malerman: Madarak a dobozban (Bird Box)
Azzal kell kezdenem, hogy én fordítottam a könyvet, így talán vádolható vagyok némi elfogultsággal, de akárhogy is, jó ideje nem olvastam horrort (ne higgyetek a „thriller” címkének), amely egyrészt ilyen egyedi koncepcióval állt volna elő, másrészt ennyire erőteljesen és nyomasztóan adagolta volna a feszültséget, ráadásul mindenféle túlírtság, olcsó trükk és hatásvadászat nélkül. Malerman az utolsó cseppet is kifacsarja az alapfelállásból, melynek lényege, hogy a főszereplőknek becsukott-bekötött szemmel kell menekülniük az apokalipszisbe fulladó világban, mert van odakint valami rettenetes, amiről senki nem tud semmit, ha ugyanis valaki csak futólag meglátja, teljesen megőrül, és jó eséllyel öldökölni kezd, végül pedig önmagát sem kíméli. Külön érdeme a regénynek, hogy tartja magát a főhősnő és gyermekei drámájához, vagyis viszonylag kicsi, de érzelmileg annál hatásosabb történetet mesél el az apokalipszis árnyékában, és nem igyekszik görcsös magyarázatot adni a globális rejtélyre – Malerman elsőkönyves íróként tudja, amivel sok veterán sincs tisztában: van, amikor a misztikum eloszlatása csak árthat az összképnek. (Rusznyák Csaba)
Nick Cutter: Mélység (The Deep)
Cutter végtelenül nyomasztó, gonosz, az olvasó fájdalomküszöbét és tűréshatárát rendre és élvezettel áthágó horror-regénye hibátlan pontossággal felépített, legősibb ösztöneinkre, félelmeinkre ható, kegyetlen könyv, az a fajta mű, amiről lerí, hogy folyamatosan ki akar cseszni veled, de nem tehetsz mást: megköszönöd neki. Cutter tökéletesen ismeri az emberiség kollektív gyenge pontjait, és nem habozik oda ütni, ahol a legjobban fáj. Előképei Lovecraft szörnyeitől az A Dolog groteszk hús-szobrain keresztül Clive Barker Pokol-vízióiig számosak és letagadhatatlanok, ez azonban egy pillanatra sem csökkenti a regény elementáris hatását. (Nemes András)
James Ellroy: Perfídia (Perfidia)
Kinyilatkoztatok: James Ellroy a világ legjobb kortárs
krimiírója. Aki ezzel nem ért egyet, az beszélje meg a dolgot magával a Mesterrel,
aki ezt (hogy ti. ő a világ legjobb krimiírója) nem egyszer elmondta már
magáról. Mert hát, ami igaz, az igaz. A második LA Quartet első kötete a
második világháború alatt, a Pearl Harbor-i támadás előestéjén kezdődik, és éppolyan
mocsokba, halálba, korrupcióba, erkölcstelenségbe nyakig merülő urbánus
rémálom, mint az elődei, és éppolyan vad, energikus, trágár, szlenges prózabuldózerként
mesél valós és fiktív karaktereiről, mint az elődei. És minden ocsmánysága (a
férfiakat használó, zabáló és eldobó, örökké figyelemre áhítozó és örökké
magányos Bette Davistől a már itt is romlott Dudley-ig) ellenére éppolyan
mélységesen emberi, mint azok. Ellroy tébolyult, lázas Los Angeles-i meséi
közül továbbra is A nagy sehol és a Fehér jazz a leginkább kiemelkedő, de a
Perfídia a Szigorúan bizalmassal együtt szorgalmasan ott lohol a nyomukban. (Rusznyák
Csaba)
(Ideteszek egy idézetet a könyvből, mert hát aztakurva:
„Lógott az eső lába. A vérfarkas holdja ragyogott az égen.
Dudley vonyított. A hold visszaröpítette Belfastba, 1912-be. Felrobbantott egy
vasúti kocsit, és megölt tizennégy brit katonát. Mellékutakon ment vissza
Dublinba, és megállt vizelni a lápvidéken. Egy farkas sompolygott közel hozzá.
Vicsorogva elmesélték egymásnak az életüket. Minden éjjel imádkozott a
farkasért. Sóvárogva várta, hogy a mennyben ismét találkozzanak majd.” Ford.:
Illés Róbert)
Stephen King: Újjászületés (Revival)
Noha Nemes kolléga nem emelte éppen piedesztálra, ez nem tántorított el, hogy gimis és egyetemista éveim kedvencét, akit a Duma Key óta méltatlanul (vagy okkal?) hanyagoltam, vissza ne fogadjam. King még mindig cefetül jól ír - sajnos túl is, bár ebben az esetben visszafogottabban. Hiába hívják horrorkirálynak, Kingnek félreismerhetetlenül az emberi kapcsolatok, érzések és motivációk őszinte ábrázolása a fő erőssége, emiatt is olyan hátborzongatóan közeli nála a természetfeletti, amit az Újjászületésben remek érzékkel mixel újra. A főszereplő életpályája, kiváltképp a gyermekkor, olyan átütő erővel jön át a lapokról, hogy a kissé erejét vesztett, tétova utolsó felvonást bőven tudta kárpótolni. A kingi Pokol felvillantása pedig nem csak a haláltól való félelmet értelmezi át, de elborzaszt és nyomasztó gondolatokat ültet a fejünkbe. (Desrix)
Lev Grossman: A varázslók és A varázslókirály (The Magicians, The Magican King)
Nálam az idei év meglepetésbefutója A varázslók, aminek év végén kézhez kaptuk a folytatását is, úgyhogy ezennel engedtessék meg nekem, hogy egy kalap alá vegyem őket. Már csak azért is, mert a második kötet van olyan jó, mint az első, még ha el is kanyarodik annak főcsapásától, de egyrészt Grossman A varázslókban letudta a depis felnőtté válás érzelmi árnyoldalait, másrészt a folytatás inkább a gyakorlatba helyezte át az egész "varázsló vagyok, mégsem találom a helyem" koncepciót. Az első látásra a Harry Potternek és a Narniának görbe tükröt tartó könyvek messze többet kínálnak egy egyszerű felnőttes Roxfortnál, A varázslókirály pedig tovább göngyölíti a témát, szépen megágyazva a harmadik résznek, amit már nagyon türelmetlenül várok. (Desrix)
Blake Crouch: Wayward Pines trilógia (Pines, Wayward, The Last Town)
A Twin Peaks–ihletettségű regény-trilógia hullámzó színvonalú ugyan, de összességében egyértelműen itt a helye: Crouch dinamikusan, nyaktörő lendülettel levezényelt sztorija a misztikus thrillertől jut el a belezős szörny-horrorig, miközben mindent megtesz olvasója felhőtlen szórakoztatásáért, egyszerűen megrajzolt, de könnyen szerethető – gyűlölhető karaktereket mozgat kellőképpen eredeti és izgalmas kulisszák között. Lezárása nem hagy kétségeket: tuti, hogy hamarosan jön a folytatás. (A könyvekből készült tévésorozat sajnos csúnyán félrement, ha az esetleg nem tetszett, az írott változattal nyugodtan tegyél egy próbát.) (Nemes András)