(spoilermentes) Wonder Woman fogja a kardját meg a pajzsát, arcán felvillan
egy tüzes „ideje segget rúgni”-mosoly, és üvöltve, fejjel előre beleugrik az
előtte tomboló pokoli csata hevébe, és vad amazonként osztja az áldást, és
pusztul és porlad körülötte a világ, és élvezi minden egyes pillanatát. Ja, és
benne van még a jelenetben Batman meg Superman is.
Az internet nem volt kegyes Gal Gadot-hoz. Castingolásának híre legalábbis kételyeket, rosszabb esetben teljes hitetlenkedést és gúnyolódást váltott ki a rajongókból – hogy fog ez a vékonyka, kisujjnyi nő hitelesen alakítani egy kőkemény, harcos amazont? Most már tudjuk: simán. Zack Snyder legújabb megalomán CGI-orkánjának csak azokat a jeleneteit lehet fenntartások nélkül élvezni, amelyekben ő is benne van. Olyan erő, tartás, karizma és határozottság árad belőle, hogy pár perces mellékszerepével zsebre vágja az egész filmet – a fináléban pedig mintha senki más ott se lenne rajta kívül. Még Hans Zimmer és Junkie XL többségében középszerű zenéje is csak akkor kel igazán életre, amikor Wonder Woman színre lép.
Szerepeltetése azonban ironikus módon pont része a Batman Superman ellen: Az igazság hajnalát leginkább sújtó problémának is – nem a karakterrel vagy a színészi alakítással van baj, hanem azzal, hogy a jelenléte puszta fan service, illetve folytatásfelvezetés: David S. Goyer és Chris Terrio forgatókönyvének szinte kizárólag az a dolga, hogy megágyazzon a Justice League-filmeknek, és közben nem meglepő módon elveszik a lényeg, amiről ennek az egésznek (elvileg) szólnia kellene.
Batman és Superman kapcsolata a legbutább képregényes hagyományok szerint alakul, mindenféle logika és érzelem elvetésével, vagyis nincs súlya, jelentősége, drámája – nem izgalmas, eposzi gladiátormeccs, mint aminek Lex Luthor, a szálakat háttérből mozgató főgonosz megpróbálja eladni, hanem bombasztikus, felesleges időhúzás, amely nagyjából három szó kiejtésével elkerülhető lenne. Hasonlóan kidolgozatlanok a Superman társadalomban és igazságszolgáltatásban betöltött szerepével kapcsolatos, egyébként kifejezetten érdekes és izgalmas kérdésfelvetések is, a közepestől a kínosan rosszig terjedő dialógusoktól (néha az Álomháború szerencsesüti-szövegei sejlenek fel) nem is beszélve – persze hiába is várnánk, hogy az intelligencia ritka felvillanásai többek legyenek egy újabb cool akciójelenet olcsó ürügyénél.
Apropó, cool akciójelenetek: a főattrakció, a két titán tessék-lássék módon felvezetett összecsapása ötlettelen, zavaros és töksötétben bonyolódik – akkor már inkább érdemelnek szót (a fent említett Wonder Woman-harc mellett) a Batmanhez köthető csörték. Például az Acélember fináléja alatt játszódó nyitány egészen fantasztikus, ahogy Bruce Wayne jelentéktelen, tehetetlen porszemként figyeli Metropolis lángoló, törmelék lepte utcáiról a feje fölött háborúzó isteneket (más kérdés, hogy mint oly sok mást ebben a filmben, a józan ész ezt a jelenetet is kizsigereli).
Batman ábrázolása felemás: Affleck hitelesen hozza, a jelmeze az eddigi legjobb, amit valaha tévében/moziban láttunk (ezt Kevin Smith már két és fél éve megmondta – minthogy annak idején megmutatták neki –, és igaza is lett), akciói kemények, brutálisak – de mivel egy Zack Snyder-filmről van szó, természetesen nem ússzuk meg végletek nélkül, és a sötét lovag géppuskákkal, rakétákkal, gránátokkal öli halomra a mezei rosszfiúkat (a magát képregény-rajongónak valló Snyder eddig két hagyományos szuperhős-filmet csinált, még legalább kettőt fog, és még mindig fingja sincs egy szuperhős mibenlétéről). Egyébként meg habzik a szája az idegengyűlölettől, és nyomozás, utánajárás nélkül, ostoba csőlátással veti rá magát az Acélemberre. Ez a Batman nem egy stratéga, hanem csak egy primitív verőember.
Superman pedig egyenesen borzalmas: Henry Cavill a jobb, illetve kevésbé gyatra pillanataiban szomorúan néz, a rosszabbakban pedig paródiába illően, nevetséges fintorgásokkal érzékelteti az ötéves gyerekek érzelmi intelligenciaszintjén vegetáló karakter dühét. Ilyenkor mintha nem is egy szuperhőst játszana, hanem egy szupergonoszt, és azt is nevetségesen eltúlozva – szóval pont úgy, ahogy Jesse Eisenberg csinálja Luthorral. Mit nem adnék érte, ha egyszer valaki végre fenyegető jelenségként, és nem vigyori ripacsként ábrázolná az Acélember kopasz nemezisét (úgy látszik, a Gene Hackman-féle verzió örökre rányomta a bélyegét). A színészmérleg végül Lawrence Fishbourne (Perry), Amy Adams (Lois) és Jeremy Irons alakításának köszönhetően billen picit a pozitív oldalra.
Nagyon vicces ellenben, ahogy Zack Snyder túlkompenzál az Acélembert ért kritikák hatására. Úgy csinál, mintha Superman földi apja az előző részben arra tanította volna a hőst, hogy segítsen az embereken, nem pedig arra, hogy bujkáljon a világ elől, és inkább hagyjon megdögleni egy busznyi gyereket (!), mintsem hogy felfedje magát, és valahányszor egy gigászi robbanásban összeomlik egy városnegyed, valami mellékszereplő villámgyorsan megjegyzi, hogy „hál istennek az a környék lakatlan” (!!!).
Snyder és társai láthatóan izzadnak az erőlködéstől, hogy minél előbb felépítsék a DC filmuniverzumát, és ezt nyilván nem csinálhatják olyan megfontoltan és fokozatosan, mint anno a Marvel, mert máris sokéves lemaradásban vannak, és ki tudja, meddig tart még a nagy szuperhőstrend. Csúcssebességgel kell ütniük a vasat, így viszont a cselekmény cameók és előreutalások laza láncolata mentén szerveződik (ezekhez jönnek a kötelező, hol jobban, hol rosszabbul elsütött vizuális, verbális és sztoriidézetek a The Dark Knight Returnsből), és ezzel végül saját jelentőségét, komolyan vehetőségét ássa alá.
Egyvalamiben viszont a DC végre utolérte/megelőzte a Marvelt: adott a világnak egy nagyszerű szuperhősnőt, aki elsőként kap majd saját filmet (Wonder Woman, jövő nyáron) – és ez remek hír, mert Az igazság hajnalának tényleg Gal Gadot az egyetlen fényesen ragyogó csillaga.