Talán elnézi nekem a Kedves Olvasó ezt a majdnem egy éves kihagyást, de látva a Moffat-Gatiss Sherlock kitartó, ám a tinédzserkorból lassan kinövő rajongótáborát, arra gondoltam, egy lélegzetvételnyi szünet nem árt. Ha már a sorozatban taglalt sorozat készítői nem is gondolták így; 1946-ra jutottak el a tizenharmadik részhez, amely kevesebb meglepetést tartogat, mint egy Kisvárosi gyilkosságok epizód - és ha a történet újrafelhasználtnak hangzik, az sem lehet a véletlen műve.
Holmes és Watson legújabb megbízatása, hogy biztosítsák egy értékes gyémánt, a Rodézia csillaga útját Londonból Skóciába. A vonatút persze nem eseménytelen, gyanús alakok és egy titokzatos özvegy (Renee Godrey nagyon szép, de nem bír a brit akcentussal) vannak az utasok között, majd megtörténik az első gyilkosság is - és persze idővel a gyémántnak is nyoma vész.
Amennyire adja a helyszín a Gyilkosság az Orient Expresszen-nel való összehasonlítást, annyira igazságtalan is lenne; az egyórás játékidőben igazi feszültségkeltésre kevés a lehetőség, a fordulatok gyors egymásutánban követik egymást - és amíg Agatha Christie-t mindig is jobban érdekelte a bűn mélyén meghúzódó személyes motiváció, addig a Félelem a sötétben, mint majdnem minden Sherlock Holmes történet Conan Doyle óta, inkább intellektuális összecsapás a mesterbűnözővel.
Ezzel persze nem akarnám azt érzékeltetni, hogy nézhetetlen lenne; csak mintha valahogy hiányozna belőle minden lelkesedés. A nyomott költségvetés engedélyez egy helyszínt, egy kis kézitusát és egy valamivel intelligensebb Lestrade-ot ahhoz képest, amilyen a korábbiakban volt. Watson enerváltabb és butább, Rathbone pedig alig várja, hogy felvegye a csekket, és imádkozik, hogy a szerződése minél előbb lejárjon. A Félelem a sörtétben egy már rég elmúlt világ levendulaszagú utánlövése, előrejelzi, hogy közel a vége a filmtörénet addigi legsikeresebb Sherlock Holmes filmsorozatának.