Darwyn Cooke felesége csak múlt pénteken jelentette be, hogy
férje a rák egy agresszív formájával küzd – másnap pedig már bele is halt a
küzdelembe. 53 éves volt.
Nehéz írnom róla, mert óriási hatással volt rám. Kis túlzással olyasmit jelentett nekem a képregények világában, mint Akira Kurosawa a filmekében. Csakhogy Kurosawát évekkel azután fedeztem fel magamnak igazán, hogy elhunyt – nem mellesleg pedig igencsak szép kort ért meg. Cooke tragikusan fiatalon távozott, és nyilván még rengeteg zseniális képregény lett volna benne, például tavaly év elején jelentette be első szerzői sorozatát, egy ’80-as években játszódó, sötéten humoros krimi-thrillert, a Revengeance-et – amelyről most már tudjuk, hogy miért késett (2015 nyarára ígérték), és egyelőre nem tudjuk, mi lesz a sorsa.
Nem fogok életrajzi adatokat, sem kiemelkedő munkákat sorolni tőle, akit érdekel, fél perc alatt utánanézhet Cooke pályafutásának, akárcsak annak, hogy kollégái, barátai, akik személyesen ismerték, milyen embernek tartották. Inkább megpróbálom röviden szavakba önteni, mit jelentettek nekem a képregényei; hisz mi más beszélne hangosabban és tisztábban egy művész tehetségéről, mint az, hogy milyen nyomot hagyott a munkásságával az emberekben?
Cooke íróként is dolgozott, de alapvetően rajzolóként jegyezték: sajátosan könnyed, rajzfilmes, kellemesen retro stílusát hihetetlen elegancia jellemezte, légies, letisztult vonalai ugyanolyan jól szolgálták a sötétebb tónusú krimis-noiros történeteket, mint a laza, bájos szuperhős-csörtéket. Karakterei fantasztikusan elevenek voltak, arcukat mindössze egy-egy markáns ceruzavonással változtatta az érzelmek térképévé – tisztában volt vele, hogy a kevesebb szinte mindig több. Férfialakjai gyakran durvák, szögletesek, marconák voltak, mégis sugárzott belőlük az életerő és az életöröm – nála még a DC általában borongó hősein is látszott, hogy imádják, amit csinálnak, imádják, hogy azok, akik. A nőalakjai pedig... hosszas gondolkozás után sem tudnék még egy alkotót mondani, aki olyan őrületes szexepillel tudta felforrósítani a kedves, rajzfilmes, véletlenül sem realisztikus idomokat, ráadásul úgy, hogy legtöbb (!) pályatársával ellentétben sosem érhette a nők túlságosan szexualizált ábrázolásának vádja (mint mondtam: elegancia).
Nagyszerű stílusa és óriási rajztehetsége dacára annak idején mindenki másnál jobban tudatosította bennem, hogy a képregényrajzolásnak éppen a rajztehetség a kisebbik része. A nagyobbik a vizuális történetmesélés, vagyis a rajzolt képek beállítása, plánozása, egymás után fűzése, az oldalak struktúrája, a panelek elrendezése. Ha a filmkészítéssel vonunk párhuzamot, a képregényrajzoló (az íróval való együttműködés természetétől függően) sokszor egy személyben teszi ki a rendezőt, az operatőrt, a vágót, a világosítót, a látvány- jelmez- és díszlettervezőt. Cooke pedig mindennek a mestere volt, folyékonyan, ördögien beszélte a képregény nyelvét: rajzai intelligensen és természetesen, energikusan és lendületesen, egyszerre hanyag lazasággal és iszonyú profizmussal vezetik az olvasó szemét. Rengeteg, amúgy ünnepelt pályatársának volna mit tanulnia tőle – én pedig neki köszönhetően kissé más szemmel nézek a képregényekre.
A legtöbben egyébként a DC-s munkái miatt emlékeznek Cooke-ra (és pl. az Ed Brubakerrel közös Trail of the Catwoman, a Will Eisner örökségét folytató Spirit vagy az animációs filmmé is feldolgozott The New Frontier tényleg kitűnőek), hozzám azonban Richard Stark regényeinek rajongójaként mindig is a Parker-adaptációi álltak a legközelebb (twitteren évek óta egy ebből vett kép a cover fotóm) – a főhős alakjától a színvilágig tökéletesen, alázattal és kreativitással ültette át a hardboiled noirt a képregény formanyelvére, a négy kötettel nyert is összesen hét Eisner-díjat.
Ahelyett, hogy tovább próbálnék szavakkal körülírni egy vizuális élményt, álljon itt néhány válogatott kép, képsor és oldal Cooke munkásságából – ezek talán hűen demonstrálják mind rajzolói, mind történetmesélői zsenijét. A világnak túlságosan hamar kell boldogulnia nélküle.
És végül egy örök kedvenc: szinte teljesen néma, totálisan kifejező karaktertanulmány tizenkét oldalban (az első Parker-adaptáció, a The Hunter nyitánya).
