(teljesen spoilermentes... nem mintha amúgy lenne mit spoilerezni rajta)
Mindig a harmadik rész a legrosszabb, mondja Jean Grey,
amikor társaival a Star Warsról beszélgetnek. Bár ez akár az Apokalipszisre
mint az újgenerációs X-Men harmadik részére is lehet önironikus célzás,
valószínűbb, hogy Bryan Singer rendező Brett Ratnernek vitt be egy jól
megérdemelt jobb egyenest, amiért pontosan tíz évvel ezelőtt elkúrta a Singer
irányítása alatt remekül startolt franchise harmadik felvonását. A baj csak az,
hogy az Apokalipszis után már egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy Ratneré a
sorozat leggyengébb darabja.
Mint sokan a korosztályomban, én is többek közt a Semic kiadó ’90-es években megjelent szuperhős-képregényein nőttem fel, és összevásároltam minden jót és szart a Batmantől a Pókemberen és a Transformersen át a különféle hősök és csapatok kalandjait antológiaszerűen gyűjtő Marvel Extráig – de mindig az X-Men volt a kedvencem, és örökké aktuális mondanivalójával valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy ne tekintsek furcsa szemmel azokra, akik bőrszínükben, szexuális preferenciájukban, vallásukban stb. mások mint én. És amikor 2000-ben mozikba került az első adaptáció, nagyon örültem, hogy Singer hű maradt az alapanyag gondolatiságához.
Aztán jöttek a folytatások, Sam Raimi Pókemberei, Christopher Nolan Batmanjei, 2008-ban pedig a Marvel életre rúgta a saját filmes univerzumát – és függetlenül attól, hogy mennyire szerettem vagy nem szerettem ezeket a filmeket, egyvalamit picit mindig hiányoltam belőlük. Egy olyan monumentális szuperhőseposzt, amilyenhez hasonlóakat anno a képregényekben olvastam. Chris Claremont legendás (16 évig tartó) X-szériájában egy hétköznapi kis csörte is egy kisebb épületblokk vagy városnegyed pusztulásával végződött, ami az akció olvasók által megkívánt grandiózussága mellett egyébként logikailag, dramaturgiailag is teljesen indokolt volt: ha isteni képességű emberek esnek egymásnak, nem csak néhány kirakat fog betörni az utcákon.
Singer azonban sosem engedett a látványközpontúságnak, sokkal inkább koncentrált karakterekre és történetre, mintsem holmi effektdemonstrációra – és a nagy, képregényes stílusú szuperhősháborút végül a Bosszúállók szállította először. Mostanra viszont önmagukban már semmit sem jelentenek a pusztításpornók – láttunk már mindent, és ezek után kevés, ha egy hollywoodi blockbuster lapos városrombolásokkal akarja kisajtolni belőlünk a mozijegy árát. Az utóbbi filmjeiben (Hangya, Polgárháború) még a Marvel Studios is visszavett a megalomániából.
Tudom, már egy csomót pofáztam, és még rá sem tértem magára az Apokalipszisre – de kell ez a hosszú bevezető, hogy érthető legyen, miért olyan óriási csalódás Singer negyedik X-Menje mind önmagában, mind a korábbi filmek és a képregények kontextusában nézve. Az a rendező, aki a mutánsok kalandjait mindeddig sokkal intelligensebben, érzelmileg és drámailag érettebben vezényelte le, mint ahogy a legtöbb álomgyári pályatársa dolgozik, annyi év után csinált egy üres, buta látványpornót, ráadásul akkor, amikor a látványpornókat már mindenki unja. Valahol persze világos: szerette volna letenni az asztalra a saját nagy szuperhőseposzát, benne egy hatalmas erejű gonosszal és egy badass világvége-szcenárióval. Csak ezért még nem kellett volna kihajítania az ablakon az eddigi erősségeit: a karaktereket és a sztorit.
Az Apokalipszis mentes a korábbi X-Menek minden finomságától: van benne egy ősi mumus (Apokalipszis, az első mutáns), aki az oldalára állít négy mutánst, és az „erősebb kutya baszik” elve alapján le akarja tarolni a Földet, az X-ek pedig igyekeznek ebben megakadályozni. Rosszember jönni, hősök segget rúgni. Cifráznám, ha lenne mit, de nincs.
Singer sok-sok szereplőjének legtöbbje csak kidolgozatlan, motiválatlan ágyútöltelék. Rose Byrne mint Moira MacTaggert egy rém halovány szerelmi szál kedvéért holtsúlyként, céltalanul téblábolja végig a filmet, Olivia Munn-nak Pszichéként semmi, de tényleg abszolút semmi karaktere, és az új színészek meg az ő régi-új szerepeik (Scott, Ororo) is szinte csak dísznek vannak; talán Sophie Turner az egyetlen, akinek jut némi tényleges tennivaló, bár árnyaltsággal az ő Jean Greyét sem lehet vádolni.
Azok pedig, akik Az elsők óta a gerincét képezik a franchise-nak, pusztán az előző filmek dialógusait és konfliktusait ismételgetik unottan. Jennifer Lawrence korábban őrlődő Mystique-jét unalmas, egysíkú hőssé degradálták, James McAvoy Xaviere megint ugyanazt hajtogatja ötpercenként („van jó Magnetóban”), Michael Fassbander Magnetója sótlanul, teljesen kiszámíthatóan sodródik az eseményekkel – ráadásul az a bizonyos cameo is csak egy viszonylag pofás, ám dramaturgiailag teljesen felesleges fan service. És akkor még ott van a legnagyobb vesztes, az egyébként remek Oscar Isaac, aki gagyira maszkírozva, nagyon teátrálisan, nagyon csúnyán nézve mond nagyon gonosz és nagyon baljós dolgokat. Inkább egy hetvenkedő, pózőr baromarc, mintsem egy félelmetes ellenség.
Az akció és a látvány sem kárpótol: ahhoz képest, hogy Singer átadta magát a szuperhőscsaták gyermeki örömének, másfél órán át durva arány- és hangvételtévesztésekkel döcög-biceg előre az alig létező cselekmény (amilyen szórakoztató volt Quicksilver nagyjelenete Az eljövendő múlt napjaiban, olyan kínos itt), majd a széteső, ötlettelen, dinamikátlan finálé csak azt demonstrálja, hogyan NE csinálj nagy végső összecsapást (a telepaták elmeharca kifejezetten szánalmas – ami fantáziadús, őrületes, szürreális vagy akár abszurd lehetne, az csak egy szimpla bunyó). Ironikus, hogy az első X-Men mai szemmel kisstílű szabadság-szobros fináléja sokkal kimunkáltabb és eposzibb, mint a háromszor olyan drága Apokalipszisben bármi.
Az X-franchise csatlakozott a nagy, zajos, sokpixeles, de teljesen tartalmatlan blockbusterekhez. Igaz, nem először, a 2006-os harmadik rész már járt ezen az úton. Akkor sikerült visszaterelni az X-Ment a gyökereihez. Remélhetőleg most is így lesz.