„It’s hard to tell when it’s too late.”
Múlt héten ért véget a The Americans negyedik évada. Hajlok rá, hogy azt mondjam, jelenleg nincs ennél jobb sorozat a tengerentúlon.
A The Americans főszereplői Elizabeth és Philip Jennings, akik két gyerekükkel egy tökéletes amerikai családot alkotnak a ’80-as évek elején játszódó történetben – valójában azonban szovjet kémekként nagyjából húsz éve végeznek titkos küldetéseket igazi hazájuk megbízásából. Az FBI illegálisoknak nevezi őket és a hozzájuk hasonlóakat, és életük soha véget nem érő, veszélyes egyensúlyozás a normál családi élet (gyermekeik kezdetben mit sem tudnak szüleik valódi hivatásáról) és az információszerzések, gyilkosságok, beszivárgások, zsarolások között. (Kicsit bővebben itt.)
És ha azt hiszed, hogy a sorozat nagyrészt az utóbbiakról szól, tévedsz – a The Americans a házasságot, a családot és az azokkal kapcsolatos konfliktusokat helyezi előtérbe, az egyébként izgalmas és realisztikus küldetések lelki és emberi következményei mind lecsapódnak valahogy (általában nem pozitívan) az otthon biztonságában és meghittségében. Kapcsolatokat tépáznak, kételyeket és bizalmatlanságot szülnek, hazugságokat kényszerítenek ki – Joe Weisberg showrunner (egykori CIA-alkalmazott) azt mutatja meg, hogyan viszonyul, hogyan viszonyulhat egymáshoz két ember, akiknek házasságát és teljes egzisztenciáját a KGB szervezte meg fedősztori gyanánt. És bár az ellenséges terepen (nemhogy dolgozó, hanem) élő Elizabeth és Philip szeretik egymást, helyzetük súlyos érzelmi és lelki terhétől sosem tudnak teljesen szabadulni.
Sokaktól hallottam, hogy jó-jó a The Americans, de nem az igazi, és az első két évad alatt valamikor feladták. És valóban, én is sokszor éreztem úgy, hogy bármennyire tetszik (és félreértés ne essék, nekem már az első két évad is nagyon tetszett), valami azért mégiscsak hiányzik belőle, nem teljes, nem használja ki maradéktalanul a benne rejlő potenciált. De ez csak a harmadik évadig volt így – Jenningsék nagyobbik gyermeke, Paige akkor megtudta az igazságot a szüleiről, a dráma kiéleződött, és azóta a sorozat olyan magasságban szárnyal, amilyenben az utóbbi évtizedben talán csak a Breaking Bad tudott.
Ez nem egyszerűen a komplex karaktereknek, a remek színészeknek és az alaposan kitalált sztoriszálaknak köszönhető, hanem ezek briliáns kivitelezésének is, a The Americans ugyanis egy történetmesélési mesterkurzus. Kétségkívül lassan, de biztosan, visszafogottan és mindenekelőtt nagyon elegánsan, éretten gördül előre. Mentes mindenféle hatásvadászattól és trendi megoldástól, méghozzá egy olyan műfajban, amely jellegzetesen tobzódik azokban. Weisbergnek számtalan lehetősége kínálkozott rá, hogy „felturbózza”, eladhatóbbá tegye az amúgy szerény nézettségi mutatókat hozó sorozatot: több akció, több szex, gyakoribb és sokkolóbb fordulatok, olcsóbb, de látványosabb, szappanosabb karakterviszonyok. Ő azonban soha nem élt egyetlen ilyen lehetőséggel sem – annál sokkal fontosabb neki a hitelesség és az átélhetőség, legyen szó akár akcióról, akár kémkedésről, akár családi drámáról. Ha például sokkoló haláljelenetre kerül sor, azt nem hivalkodón, otrombán borítják a nézőre (rád nézek, The Walking Dead), hanem nyersen, hirtelen, metodikusan, kegyetlen tényszerűséggel. És persze csak annál fájdalmasabb.
A The Americans kidolgozottságára és intelligenciájára jellemző, hogy olyan információkat, fejleményeket, amelyeket más sorozatokban négy szereplő tízszer rág szájba, pusztán képekkel ad át: pillantások, gesztusok árulkodnak érzésekről, félelmekről, gyanúról, paranoiáról. Különösen igaz ez Paige esetében (a fiatal Holly Taylor a sorozat aduásza), aki szívszorítón manőverezik a súlyos titkok megőrzése, szülei igazi énjének megismerése és a szinte felfoghatatlan szituáció szükségszerű, ám veszélyes kezelése között (hogy pl. hogyan adja elő magát e titok birtokában a külvilág színe előtt), mígnem Elizabeth és Philip lassan rájönnek, hogy lányuk immár ugyanúgy két élet közt egyensúlyozik, mint ők – ergo pusztán a körülmények hatására kezd maga is kalkulálni, hazudni, helyezkedni. Kémként viselkedni.
A korábbiaknál jóval feszültebb (már szorul a hurok) negyedik évad rengeteg felejthetetlen pillanattal szolgált, bár nem olyan értelemben, mint mondjuk egy nagy akciójelenet vagy egy „hold the door” a Trónok harcában: miközben Elizabeth és Philip kötéltáncot járva terelgetik a lányuk útját, egy borzalmas vegyi fegyvert próbálnak kicsempészni egy szigorúan titkos kormányintézetből, az FBI pedig egyre közelebb kerül hozzájuk, mert lebukik az irodájukban beszervezett titkárnőjük. Hogy a suspense és a dráma mennyire tökéletesen fonódik egybe, annak nagyszerű példája az a jelenet, amelyben Elizabeth és Philip egy különösen hektikus és őrült év után esélyt kapnak az összekötőjüktől, hogy hazatérjenek a Szovjetunióba, miután lehetségesnek tűnik, hogy az amerikai kormány tudomást szerzett az identitásukról. Némán ülnek a kocsiban, és maguk elé meredve fontolgatják a jövőt – de nem a sajátjukét. „El tudod képzelni őket odaát?” Kérdezi egyikük. Őket. A gyermekeiket, akik az államokban nevelkedtek, és mást sem ismernek.
A The Americans rendszeresen konfliktust szít a főszereplők két élete között, és bátran feltárja karakterük komplexitását, mindig érzékeny, gyomorszorító vagy akár tragikus pontra tapintva rá. Elizabeth és Philip egyrészt számító, jéghideg kémek, ha kell, gyilkosok, másrészt viszont nagyon is érző és szerető emberek. Alkalmasint megkedvelik azokat, akikhez közel kell kerülniük, hogy utána átverjék, megzsarolják, az ügyük szolgálatába állítsák őket. Alkalmasint hazudnak azoknak, akik a legközelebb állnak hozzájuk, mert az igazság veszélyes, bonyolult vagy egyszerűen csak nem praktikus. Alkalmasint megtesznek valamit egy náluk nagyobb ügyért, amelyre feltették az életüket, de utána nehéz a tükörbe nézniük és elaludniuk. A munkával így mindig otthagyják lelkük egy darabkáját is. Egy árnyékokban vívott háború bűnösei és áldozatai ők.
Ahogy a negyedik évad végére beüt a totális paranoia, kapunk egy olyan szenzációs és okos záróképet (ne aggódj, nem lövök le semmit, pontosabban: nincs mit lelőni), amilyenhez hasonlót ritkán látni. Philip és Paige a szomszédból sétálnak hazafelé, Elizabeth az ablakból figyeli őket, és a Jennings házat legalábbis nagyon ritka szögből látjuk, de valószínűbb, hogy olyanból, mint négy év alatt még soha – egyszerű, de zseniális húzás: ahogy a főszereplők dermedten vacillálnak a maradás és a menekülés lehetőségei között, ahogy a lányuk egyre mélyebbre merül ebbe a visszautat nem kínáló életbe, és ahogy szinte várják, hogy csikorogva fékezzenek le az FBI-autók az utcájukban, az otthon nem meleg és hívogató, hanem félelmetesen idegen és fenyegető. Akár egy börtön. Elizabeth és Philip a külvilág számára az amerikai álmot testesítik meg, ez a fedősztorijuk lényege. Valójában azonban rátaláltak az amerikai rémálomra.
Tekintve a két főszereplő közti szemléletkülönbséget szülőhazájukat illetően (Elizabeth még mindig hisz, hús-vér szovjet, Philip esetében viszont egyre kevésbé cinikus a címbeli „american” megnevezés), a nemrég berendelt utolsó két évad brutális konfliktusok sokaságát ígéri. Az biztos, hogy a sorozat hajrája sem küldetésekről vagy ideológiákról fog szólni, hanem egy család megmentéséről. Vagy legalábbis annak megkísérléséről.
Az ég szerelmére, nézzétek a The Americanst, ha jót akartok.