„Just because I drive a truck, doesn’t mean I’m a truck
driver.” Patrick Quid (Stacy Keach) mindenkinek ezt mondja, akivel összehozza a
sors a kies-poros pusztaságon, amelyen hússzállító kamionját vezeti keresztül
az épp húshiányban szenvedő Ausztráliában. Ami azt illeti, arisztokrataként
tekint magára, mint ahogy azt ki is fejti, amikor a dingójáról beszél, és
párhuzamot von kettejük között – bár lehet, hogy ezt csak viccnek szánja, de az
is lehet, hogy valami mély, belső egzisztenciális nyugtalanság beszél belőle.
Mindenestre, amikor megtudja, hogy az utakon egy sorozatgyilkos öldökli a
stopposokat, a megszállottjává válik az esetnek.
A Vágóhíd négy keréken (Road Games, 1981) kicsit olyan, mintha a Hátsó ablak és a Párbaj keresztezése lenne, megfűszerezve néhány ritka, de annál hatásosabb, már-már a giallókat idéző képi megoldással. A behatások közül a hitchcocki a legerősebb: az ausztrál exploitation-pápa, Everett De Roche (Véres hétvége, Razorback meg nagyjából minden film ebben a rovatban) forgatókönyvéből készült thriller a feszültségre és a paranoiára épít, vér szinte egyáltalán nincs benne, és az egész játékideje alatt egyetlen gyilkosság történik, az is képen kívül – szóval, aki a magyar cím alapján húscafatos őrjöngésre számít, az igencsak csalódni fog.
Quid karaktere egyfajta egzisztenciális kérdőjel: dacosan ellenáll a kamionsofőri címkének, nehezen viseli a magányt (stopposokat vesz fel, bár tiltja a szabályzat, és útközben megtippeli a többi kocsiban utazó emberek hátterét, sztorikat talál ki hozzájuk, mintha ismerné őket, mintha része lenne az életüknek), és alváshiánnyal küszködik, valahogy mégis otthon érzi magát az úton. Daca abból is ered, hogy bár nem akarja kamionsofőrnek tartani magát, valahol belül tudja, hogy nagyon is az – ezt végül a dingóval való párhuzam is szépen aláhúzza.
Innen nézve nem csoda, hogy a sorozatgyilkos felbukkanása új sebességbe kapcsolja: ez az ő útja, az ő élete, az ő stopposai, nem engedheti, hogy egy állat elragadja tőle mindezt. Amikor a tettes rájön, hogy Quid a nyomában jár, gonosz játékba kezd vele, és rátereli a rendőrség figyelmét. A paranoia innentől tapintható: leszámítva egy otthonról elszökött fiatal lányt, Pamelát (Jamie Lee Curtis, három évvel a Halloween után), akivel együtt próbálják elkapni a gyilkost, vagy ő gyanakszik mindenkire, akivel összehozza az út, vagy azok gyanakszanak rá. A találkozások abszurd helyzetkomikumait és fura dialógusait (vagy akár a nemzeti húshiány és a darabolós – hentelős – gyilkos tevékenységének bizarr egybeesését) látva egyértelmű, miért olyan óriási tisztelője a filmnek Tarantino: néhány jelenet akár a Ponyvaregény egy road movie-változatába is elmenne.
A Vágóhíd négy keréken sajátos humora és a műfajhoz képest viszonylag könnyed hangvétele azonban a legkevésbé sem csorbítja a feszültséget. Ahogy Quid alváshiánytól szenvedve, hallucinációkkal küszködve robog az üres, sötét és rejtélyes éjszakai úton, vagy ahogy az éji vihar masszív feketeségében egy villám egyetlen pillanatra láthatóvá teszi a távolban parkoló furgont és az annak oldalajtajában ülő gyilkost, akár egy lázálombeli rémalakot, a fojtogató atmoszféra késsel, de inkább csak hentesbárddal vágható.
Richard Franklin (Patrick) pedig a legjobb pillanatiban tényleg Hitchcockhoz méltó pontossággal, kiszámítottsággal és eleganciával rendez, és végig hű marad a film kezdeti hangvételhez. Ez azért nagy szó, mert a tematikából egyenesen következne pár gyors, látványos autósüldözés (főleg, hogy annak az ausztrálok nagy mesterei), ehhez képest csak egyet kapunk, és az is már-már kínos lassúsággal folyik le, szűk utcákon kanyarogva, majd beszédes módon szó szerint egy sikátoros beszorulásba torkollva (paranoia – a falak összezárulnak).
Ha a Vágóhíd négy keréken nem is feltétlenül a legjobb a ’70-es és a ’80-as évek ozploitationjei közül, az biztos, hogy az egyik legérettebb és legmívesebb kivitelezésű. Egzisztenciális elemekkel megkevert on-the-road thriller egy kamionos és egy sorozatgyilkos küzdelméről, miközben az egész ország húsra éhezik.