A generációkra visszamenőleg pszichopata Morrow család tagjai a lakott területektől távol, zavartalan, idillikus tébolyban tengetik mindennapjaikat: vadászgatnak, időnként kirabolnak egy elhagyatott benzinkutat, ha pedig végképp elunják magukat, védtelen, magányos lányokat kínoznak halálra. A kamasz Michael tisztában van a házukban zajló rettenet súlyával, tenni azonban képtelen ellene, behunyja a szemét, befogja a fülét, állandósult félelemben és kétségbeesésben létezik, kiszolgálja a hóhérokat, teszi, amit megkövetelnek tőle. Mikor a sors egy gyönyörű lány képében felvillantja előtte az emberhez méltó élet esélyét, Michael végre képesnek érzi magát a talpra állásra: mindent megtenne, hogy eltörölje múltját, kipurgálja magából a szégyent, önállóan cselekvő és gondolkodó férfivá válhasson. Az Élet azonban nem az a játék, amely hagyná, hogy módosítsd a szabályait.
Szinopszisa alapján a Vértestvérek könnyedén lehetne pusztán a testi gyötrelmek gyomorforgató bemutatásával operáló gyilok-maraton, szerencsére azonban ennél jóval többet nyújt: Ahlborn nem finomkodik, a kegyetlenkedések leírásai gondosan részletezettek és kíméletlenül precízek, az olvasó valódi megrázkódtatásait azonban az áldozatok pszichikai vegzálásának tortúrája okozza. Ezek száma pedig nem csekély, gyakorlatilag kijelenthető, hogy a regény minden karaktere áldozat – igen, ide kell érteni a sorozatgyilkos família elmebeteg tagjait is. Senkinek nincs menekvés, nincs irgalom, a földi Pokol legalantasabb bugyraiban bolyongva a benarkózott stoppos tinédzserlány ugyanolyan kiszolgáltatott és sérült, mint szadista, visszafordíthatatlanul elállatiasodott elrablói.
A nekrofíliától a vérfertőzésen keresztül a kannibalizmusig ömlenek ránk a legrettenetesebb perverziók, a szerző nagyjából tíz oldalanként a pofánkba vág valami iszonyatos tabutémát, tevékenysége mégsem öncélú, a masszív sokkterápia a szereplők motivációit táplálja, a cselekmény előregördítését segíti. Minden jelenetnek helye van a történetben, egyetlen felesleges szereplő, párbeszéd vagy gyilkosság sincs, a Vértestvérek engesztelhetetlen határozottsággal, megalkuvást nem ismerve taszigál minket egy vérmocskos pince mélyére, hogy aztán minden értelemben kifilézve, reszketve magunkra hagyjon a sötétben.
Michael helyzeténél kilátástalanabbat nehéz elképzelni: szörnyetegek nevelték fel, velük tölti monoton mindennapjait, kénytelen totálisan eltorzult értékrendjük szerint cselekedni, hiába próbálja óvni magát az őrülettől. A világtól, a normális élet reményétől elzárva él, kitörésre esélye sincs, pusztán annyit tehet, hogy igyekszik a lehető legkisebb szerepet vállalni a gyilkosságokban, és próbál ártatlanként tekinteni magára akkor is, mikor épp hullákat nyúz, vagy bátyja parancsára részvéttelenül meghiúsítja egy áldozat szökési kísérletét.
Személyisége kialakulatlan, csonka és örökre megnyomorított – tisztában van vele, hogy nem jelenthet számára felmentést, ha csak az agya tiltakozik az erőszak ellen, nem megoldás, ha pusztán álmodozik a menekülésről és a megváltásról, ugyanakkor képtelen szembefordulni családja akaratával: minden lépését figyelik, állandó kontroll alatt tartják, ráadásul sikerül elhitetniük vele, hogy hálával tartozik nekik az életben maradásért. A fiú és bátyja, a kiszámíthatatlanul kattant, alkoholista Rebel közötti ambivalens kapcsolat ábrázolása bravúrosan beteg: Michael kötődik az őt a legszemetebb módokon kihasználó, lépten nyomon megalázó testvéréhez, gyűlöli, de nem kizárólag a megtorlástól való félelmében ódzkodik szembefordulni vele, sokáig el akarja hinni, hogy kapcsolatukban helye lehet a barátságnak, a szeretetnek és a tiszteletnek. Hazudik magának, hogy ne őrüljön meg, hazudik, mert életösztöne ezt diktálja.
Elviselhetetlen terhek nehezednek rá: húgát, a szeretethiánytól szenvedő, ébredező szexualitását kezelni képtelen Mistyt kötelességének érzi megóvni a házbéli mindennapok borzalmaitól, de rendre kudarcot vall, a gyalázatos körülmények ellehetetlenítik törekvéseit, a közös zenehallgatáson és a féltve őrzött titkokon kívül semmi sem marad számukra – a szerző ízlését és pontos arányérzékét dicséri, ahogy kettejük kis híján perverzióba forduló viszonyát képes tragédiaként, megrázó drámaként prezentálni. Michael és Alice lassan bontakozó szerelmét hasonló érzékenységgel kezeli, katartikus, lángoló szenvedély helyett csak lopott érintéseket és csókokat juttat nekik, ezek az apróságok azonban felbecsülhetetlen értékűek ebben a sivár, kínok és könnyek uralta közegben.
A számunkra természetesnek vélt dolgok Michael számára csodáknak minősülnek: egy parkolóban talált, másnak szóló, szakadt képeslapot kincsként őrizget, mikor először mehet moziba (Kubrick Ragyogását nézik), szinte révületbe esik, a zene teszi időlegesen elviselhetővé valóságát, David Bowie és a The Cure a messiásai, a távoli, sosem látott New York az áhított kánaán, a képregényrajzolás gyógyír a sebeire. Ahlborn a 80-as évek elejére helyezi a cselekményt, ezzel is támogatva a slasher-hangulatot (szóba kerül többek között A texasi láncfűrészes mészárlás és Az élőhalottak éjszakája is), a popkulturális utalásokat azonban sikerül tökéletesen integrálnia a cselekménybe, nem érzünk izzadtságszagot, fel sem merül, hogy a horrorrajongók kiszolgálása, vagy tét nélküli, modernkedő idézgetés lenne a célja.
Míg a hazánkban szintén a közelmúltban bemutatkozó Nick Cutter természetfeletti, ősi borzalmakkal (Mélység), vagy egy megfoghatatlan, legyűrhetetlen, viszolyogtató kórral (A falka) riogat, Ania Ahlborn a cicomázatlan realitást szabadítja ránk, az emberi elme irtózatos vermében vájkál, sárból, húsból, verejtékből építkezik, csontszilánkokkal karcolja agyunkba förtelmes látomásait.
Cutter nem kamuzik az ajánlójával: a Vértestvérek tényleg összetör.
Eredeti cím: Brother, fordította: Beke Zsolt
Agave Könyvek, 2016, 256 oldal
