Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
A Nobel-díjas író és
oknyomozó újságíró húsz év munkájával, megrázó visszaemlékezésekből szerkesztette
éjsötét kötetét. Nem kérdez, csak hallgat és közvetít, döbbenetes tragédiákat
tár fel, az emberi ostobaság, önzés és rosszindulat elképesztő dimenzióiba
taszít. A monumentális könyvet nehéz
egyhuzamban végigolvasni, a nyilatkozók minden sora fájdalmakat és/vagy
felháborodást generál, Alekszijevics koncepciójának és érzékenységének
köszönhetően pedig nem tarthatunk távolságot történetüktől: olyan, mintha
mellettünk ülnének, és személyesen nekünk mesélnének. Dokumentumregény,
különleges interjúkötet, kísérlet a feldolgozhatatlan feldolgozására, egy
izolált apokalipszis krónikája, horror és sűrű, kompromisszummentes költészet. (Nemes András)
Philip K. Dick: Emlékmás
A paranoia mesterének novelláskötete némiképp kakukktojás, mivel részben már korábban is megjelent magyarul, ám a kötet hat, hazánkban eddig soha nem publikált művet is tartalmaz, így egyértelmű, hogy itt a helye. A filmadaptációk (Emlékmás, Különvélemény, Sorsügynökség) eredetijeinek elolvasása a szerzőt kevésbé ismerők számára is érdekes lehet, a hardcore rajongóknak pedig itt van minden jellegzetes PKD-motívum: gonosz istenségek, mesterséges intelligenciák, párhuzamos valóságok, létünk alapjait megrengető kérdésfelvetések. A válogatás bivalyerős: míg a korábbi, vaskosabb novelláskötetekbe bizony be-becsúsztak középszerű munkák, ennek a könyvnek minden egyes sztorija hibátlan és emlékezetes. (Nemes András)
Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár
A lenti Sötét anyaggal ellentétben Hawkins regényének legnagyobb erénye pont az eredetisége: ha műfaji kategóriát keresünk neki, dark fantasyként emlegethetjük, de pontosabban járunk el, ha egyszerűen a „nagyon fasza könyv” címkét aggatjuk rá. Hősei és antihősei egytől egyig komplexek és gondosan megrajzoltak, a varázslatok rendszere logikus és következetes, a motivációk megalapozottak, a kiváló humor pedig a kőkemény, nyomasztó horrorjelenetek feszültségét is sikerrel oldja. A befejezés folytatást sejtet – bár örömmel merülnék el újra ebben az őrült univerzumban, bevallom, ez a történet számomra így tökéletes, nem feltétlenül kellene tovább szövögetni. (Nemes András)
Chixin Liu: A Háromtest-probléma
Liu trilógiájának első (eredetileg 2007-ben megjelent, majd angol nyelven 2014-ben kiadott) darabja az első kínai sci-fi, amely elnyerte a Hugo-díjat - és bár ebben szerepet játszottak a 2015-ös Hugo körüli botrányok is, a díj megérdemelt. A Háromtest-probléma frissítően egyedi szempontból tekint az idegen civilizációval való kapcsolatfelvételre: a megismerhetetlenség, a kommunikációképtelenség, a totális másság felől közelít a témához, és belesző személyes drámákat, történelmi léptékeket (kulturális forradalom) és egy olyan számítógépes játékon belüli, szinte felfoghatatlanul eposzi kalandot, amelyen keresztül Liu fantáziája - persze csakis a hard sci-fi alaposan átgondolt kontextusán belül - szabadon garázdálkodhat. Vannak apróbb tempó- és karakterábrázolási hibái, de így is az év egyik legjobb sci-fije. A belőle készült filmet idén mutatják be Kínában. (Rusznyák Csaba) (Cikk hamarosan!)
Don Winslow: A kartell
James Elroy világát egy ember tudja megközelíteni, ha mocsokról és brutalitásról van szó, ez pedig Don Winslow. A Kartell a Drogháború folytatása (a főhősöket illetően is): nagyobb, hosszabb és ha lehet, még hátborzongatóbb élményt kínál, mint az első etap. Mexikónak persze biztosan van egy másik, derűsebb arca is, de ahová a bennfentesnek tetsző Winslow-val együtt utazunk, az nem más, mint a pokol egyik tornáca. (CsarliPrinc) (Cikk hamarosan!)
M. R. Carey: Kiéhezettek
Tessék, még mindig lehet újat mutatni a kivéreztetett zombizsánerben. Mike Carey könyve egy olyan szörnyetegről szól, aki nem tudja magáról, hogy szörnyeteg - egy egyszerű kislányról, aki egy globális fertőzésbe belerokkant világ posztapokalipszisében kénytelen pokoli szituációkkal szembenézni, miközben mindenki fél tőle, pedig lélekben jóságos és ártatlan, mint egy ma született bárány. Épp csak emberhúst kell ennie, különben meghal. Carey kivételes érzékkel fonja a világvége-horror cselekményét egy karakterdráma köré, és a hangsúly sosem a zombihordákon és a retteneten van, hanem a főhős és a környezete kontrasztján, illetve a remekül ábrázolt karakterek viszonyán. Plusz olyan okos, felkavaró és hátborzongató befejezése van, amilyenhez hasonlóval ritkán találkozni - egyébként a belőle készült, szintén idén bemutatott, az alapanyaghoz hű film is meglehetősen jó lett. (Rusznyák Csaba)
Jan Guillou: Könyörtelenek
A svéd bentlakásos elitiskolában a tehetős családok felsős sarjai nemes hagyománytiszteletből, generációk óta, a tanári kar néma beleegyezésével terrorizálják a kisebbeket. Azzal azonban nem számolnak, hogy az újonc Eriket szadista nevelőapja minden este szertartásosan (ha rászolgált, ha nem) elverte, minek következtében az erőszak nem hatja meg különösebben, ismeri minden formáját, előző iskolájából agresszív természete okán tanácsolták el, fizikai és mentális felkészültsége egyaránt jóval edzettebb az átlagnál. Erik sokáig próbál uralkodni magán, igyekszik távol tartani magát a verekedésektől, tűr, amíg teheti, de be kell látnia, hogy van az a helyzet, mikor nincs választás: teljes erejével és tudásával vissza kell vágnia. A regény bravúrosan szerkesztett, az erőszak természetét minden aspektusból gondosan vizsgáló, kőkemény munka, témáját minden óvatoskodás vagy álszenteskedés nélkül, bátran és őszintén kezeli, ráadásul olyan megoldást kínál a probléma feloldására, amilyet ritkaság nyíltan felvállalni. (Nemes András) (Átkozottul jó a belőle készült 2003-as film is - RCs)
Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa
Nem mindig tesz jót, ha egy fantasyt a modernebb érával ráznak fel, de Bennett biztos kézzel tette le az asztalra a Lépcsők városát. Épp eléggé rugaszkodott el ismert világunk történelmétől, hogy még nyomokban ráismerjünk a fontos részletekre, és súlyos problémákat is bemutasson. A mágiát és az isteneket zárójelbe téve - de nem kitörölve -, egy olyan világra csodálkozhatunk rá, amely a megszállás, illetve elnyomás kiábrándító, szürke terhe alatt kábítóan sokszínű és csodálatos. Persze egy regény szóljon is valamiről, és a Lépcsők városa ebben sem okoz csalódást: remek karakterei és izgalmas története teszik idei toplistássá. (Desrix)
Endo Sozaku: Némaság
Egy regény, amelynek olvasása után biztosan elgondolkodunk arról, amit addig hitről és a hithez kapcsolódó talán legősibb kérdésről gondoltunk: ha létezik, hogyan engedheti meg a rengeteg kínt és szenvedést, ami a benne bízókat is sújtja? A témának több tízezer oldalnyi teológiai irodalma van, Sozaku pedig valós történelmi keretek közé helyezett, rövid lélegzetvételű regénybe foglalta a saját konklúzióját. Nem biztos, hogy egyet fogsz érteni vele, de maga a dilemma biztosan veled marad még egy jó darabig. (CsarliPrinc)
Beregi Tamás: Noctambulo
Kellemes meglepetés, magyar induló az élbolyban. A Noctambulo a hangulatkeltés ékes mintapéldája, a korszellem felidézésének tanulmánya. A viktoriánus London betűről betűre kel életre, miközben bohém főhősünk nyomában végigjárjuk a város napsütötte és mocsokban dagonyázó részeit, elkerülhetetlenül egy masszív löketet kapva a romantikus irodalom összes jellegzetességéből. Az erotikával megspékelt Noctambulo az emberi lélek árnyoldala és az álmok éterisége alkotta útvesztő, amelyben élvezet elveszni. (Desrix)
Zoltán Gábor: Orgia
1944 és 45 telén a németek által
megszállt és az oroszok által ostromlott Budapesten a legrettenetesebb ellenség a
magyar ember. A nyilasok fogságába esett, többszörösen összevert és minden
lehetséges módon megalázott, jómódú, keresztény gyártulajdonos kényszerűségből
(szintén fogságba esett zsidó feleségét és szeretőjét óvva) teljesíti kínzói
utasításait: hullákat szállít, foglyokat kísér, egyre közelebbről szemléli a
mindennapos terrort, próbál túlélni a pokolban, miközben minden darabokra
hullik körülötte, eltűnnek a támpontok, a biztonságérzet homályos emlék, csak a
téboly, a gyűlölet, a félelem és a halál marad. A könyv erőszakjelenetei (melyek a
szöveg nagy részét képezik) döbbenetesen naturalisták és brutálisak, a gonosz
találékonysága határtalan, cipészek, fodrászok, házmesterek (és ezek feleségei)
élik ki legalantasabb ösztöneiket – a szerző négyévnyi kutatómunka alapján írta
meg regényét, és állítása szerint bőven tompította a kínzások leírásait,
melyekről a förtelmes dokumentumokban olvasott. Ne akarjuk elképzelni, mi állhatott még
azokban a dokumentumokban. (Nemes András)
Sepsi László: Pinky
Noir és urban fantasy ütős és sodró lendületű elegye, nálam első lenne az év könyves meglepetése listán. Az ismerős toposzokat biztos kézzel gyúrja össze, a végeredmény pedig egy olyan regény, amit ki lehetett volna adni angolszász név alatt is, és nem jöttem volna rá, hogy magyar szerző áll mögötte. A zseniálisnál szerényebb jelzőm nincs rá. (CsarliPrinc)
Blake Crouch: Sötét anyag
A Wayward Pines-trilógia szerzője továbbra sem vádolható különösebb eredetiséggel, a Sötét anyag minden komponense ismerős lehet valahonnan, Crouch azonban baromi élvezetesen mixeli az alapanyagokat, mestere a döbbenetes csavaroknak, nem engedélyez pihenőt sem a szereplőinek, sem az olvasónak. A könyv kopogó tőmondatokkal prezentált cselekménye feltartóztathatatlanul robog előre, főhőse, a könnyedén megkedvelhető, családja visszaszerzéséért bármire képes tudós, Jason Dessen egyre szürreálisabb szituációkba zuhan, mi pedig vigyorogva kapkodjuk a fejünket a precízen kontrollált káosz közepén. A könyvnek nyilván jót tett, hogy az író nem duzzasztotta trilógiává a történetét: kompakt, kerek egész, a lezáráskor pedig kiderül, hogy Crouchnak nem csak agya, de szíve is van. A szerzőnek nincs szerencséje művei adaptálóival: a WP-sorozat kudarca után a Sötét anyagot Roland Emmerich rendezi. Kezdhetünk félni. (Nemes András)
Chris Beckett: Sötét Éden
Az év egyik meglepetéskönyve: az örök sötétség bolygóján űrhajótörést szenvedett pár leszármazottainak Prométeusz-újraértelmezése olyan közel hozza az idegen közeget és a benne túlélni igyekvő közösséget az olvasóhoz, hogy szinte a világító fák alatt érzi tőle magát ő is. Beckett ezenfelül remek görbe tükröt mutat a társadalom felé, kezdve a rövidtávú biztonsághoz makacsul ragaszkodó többségtől az újító, az ismeretlent megismerni vágyó egyén elnyomásáig, egy ősközösség csoportdinamikáján keresztül. Teszi ezt úgy, hogy végig az ember marad a fókuszban, minden primitív és magasztos nyavalyájával. Elgondolkodtat és szórakoztat, igazi csemege. (Desrix)
Ania Ahlborn: Vértestvérek
A sorozatgyilkos-família tébolyban dagonyázó tagjai között nevelkedett, a közegből kitörni képtelen Michael elkeserítő, nyomasztó, gyomorforgatóan brutális mindennapjainak leírásához hasonlót rég volt alkalmam olvasni: a Vértestvérek az a fajta horror, amelyik a befejezése után még napokig nyugtalanít, bekúszik a bőröd alá, rezonál az agyadban. Ahlborn mélységesen ismeri az emberi lét legsötétebb oldalát, és tökéletesen tisztában van a gyenge pontjainkkal, tudja, mely idegvégződések stimulálásával manipulálhatja olvasóit, hogy azok képtelenek legyenek védekezni – ennek ellenére a regény nem válik öncélúvá, drámával és megindító pillanatokkal egyaránt bőségesen szolgál, sőt, a fordulatokkal sem fukarkodik. (Nemes András)
Ben H. Winters: Végső ígéretek - Az igazság határán
A világvége-történetek egyébként is nagy kedvenceim közé tartoznak, ám ha egy kis krimivel és jó sok lélekrajzzal vegyítik, akkor meg aztán pláne. Ben H. Winters Az utolsó nyomozó-trilógiájának első kötete már tiszteletét tette tavaly ilyenkor a toplistán, és örömmel jelentem, a második és harmadik rész szintén van olyan jó, mint az első. Szerencsére nem a nyitókötet bravúrját ismétlik meg újra, hanem más hangnemben és más koncepcióval mutatják be az emberi civilizáció utolsó hónapjait és napjait. Ahogy múlik az idő, úgy fokozódik az őrület is, mindenki leveti magáról álarcait, és így válik a zárókötet egy lehengerlő lélektani drámává (amellett, hogy remek krimi). Üdítően rövid és telibe találó szellemi táplálék. (Desrix)