2016 legjobb sorozatai

TÖBB ÉVE FUTÓ SOROZATOK

The Americans (negyedik évad, FX)

A nyolcvanas évek elején Amerikában, amerikai családként élő szovjet ügynökök története legkésőbb a harmadik évad közepe óta számomra a legjobb kortárs tévésorozat. A The Americans a műfaj normáihoz képest realisztikus kémthriller (értsd: a kémkedés machinációinak és folyamatának ábrázolásában sokkal közelebb áll le Carréhoz, mint James Bondhoz) gúnyája alatt egy extrém körülmények közt létező család izgalmas és sokszor szívszorító konfliktusairól szól – elegánsan, éretten és kompromisszumok nélkül. Amióta a fókusz a szovjet ügynökök amerikaiként nevelt lányára tolódott (aki rájött, kicsodák a szülei valójában), a sorozatban egyik csúcspont követi a másikat. (Ötödik évad idén, hatodik és utolsó évad jövőre.) (Rusznyák Csaba)


Better Call Saul
(második évad, AMC)

Mielőtt útjára bocsátották volna a Breaking Bad spin-offját, meglehetősen szkeptikusan álltam a koncepcióhoz, de már az első évadban biztos kézzel eloszlatták minden kételyemet. A lassan, de megállíthatatlanul építkező történet egyre es egyre közelebb hozza Saul Goodman, azaz egyelőre még csak Jimmy McGill, bukását: gyönyörű ív vezeti fel a simlis, ugyanakkor alapvetően jólelkű szélhámos átalakulását, aki egyre kevésbé magabiztosan próbálja egyenesben tartani az erkölcsi iránytűjét, és aki minden egyes kudarcával magával ránt mindenkit, aki csak számít neki. Ennyire még nem féltettem karaktert, mint Jimmy legjobb barátját, lelki társát, szeretőjét, Kim Wexlert, mert szent meggyőződésem, hogy a Vince Gilligan – Peter Gould páros nem fog kesztyűs kézzel bánni vele, amikor majd minden összeomlik Jimmy körül. És ha valaki azt gondolta volna, hogy Mike Ehrmantraut a legszenvtelenebb, legprofesszionálisabb és legrettenthetetlenebb anyaszomorítója volt az anyasorozatnak, akkor itt a második évadban még inkább megbizonyosodhat ebben a hitében. A Better Call Saul második évada egy gyönyörű görög tragédia második epeiszodionja. (Idén jön a harmadik évad.) (Nagy Krisztián)


Black Mirror
(harmadik évad, Netflix)

Akár el is felejthetjük a Daredevilt meg a House of Cardsot – a Netflix már pusztán azzal beírta volna magát a nagy sorozatkészítők közé, hogy átvette Angliából Charlie Brooker modern Alkonyzónáját. A technológia és az ember visszás kapcsolatát boncolgató antológiasorozat öt év alatt két, egyenként háromrészes évadot meg egy karácsonyi különszámot ért meg, tavaly viszont kapásból kaptunk hat új epizódot, idén pedig elvileg jön még hat. És a Black Mirror nem veszített az erejéből, a hat epizódból négy nagyszerű - általában kőkemények, depresszívek, ijesztőek és felkavaróak, de Brooker mindenki nagy meglepetésére most pont megmutatta, hogy tud pozitív és életigenlő is lenni – és paradox módon ez (San Junipero) lett az egész sorozat talán legjobb darabja. (Negyedik évad idén.) (Rusznyák Csaba)


Game of Thrones
(hatodik évad, HBO)

Nos, kénytelen vagyok azzal kezdeni, hogy tavaly ilyenkor a The Walking Deadhez és a Trónok harcához is azt írtam, muszáj szerepelnie a toplistán. Idén változott a helyzet, már csak az HBO gigasikeres (legtöbbet torrentezett széria díj) reál-fantasyje maradt ringben a Nagy Geek Sorozatok közül. Ehhez persze kellett a TWD szöszmötölős, szétforgácsolós, fillerrel megspékelt (igen, a totál felesleges, idegesítő, irritáló Tarás rész) “majdcsakleszvalami” évada. Na nem mintha verseny lenne a két sorozat között, a Trónok megáll a saját lábán, sőt, évadról évadra egyre magabiztosabb mind a történetvezetés, mind a kitűzött célok tekintetében. Láthatóan jót tett neki a könyvekről való teljes leválás, hisz a két showrunner immár úgy randalírozhat, ahogy nem szégyelli. És meg is teszik: zsigerig ható csatajelenettől kezdve megható búcsúkon át egy számtalanszor újranézős finálényitány is gondoskodott róla, hogy minél többen ragadjunk a képernyők előtt. Üröm az örömben, hogy már csak két, rövidített évad van hátra, de talán ez lesz a garancia arra, hogy ismét bitangerős részeket kapjunk, és ne maszatoljanak a végtelenségig Westeros züllött hősei. (A hétrészes hetedik évad ezúttal nem áprilisban startol, sajna nyárig várni kell rá.) (Desrix)


Gomorra
(második évad, Sky Italia)

Stefano Sollima az olasz maffia nagy modern krónikása. Neki köszönhetjük a tavalyi év egyik legjobb filmjét, a Suburrát, és az egyik legjobb sorozatát, a második évadánál tartó Gomorrát is (most egyébként a Sicario folytatását forgatja éppen). Utóbbi ott folytatja Ciro és a Savastanók történetét, ahol az első évad végén abbamaradt: a hatalmi harccal összefonódó bosszúhadjáratban már nem csak barátok, hanem családtagok (apa és fia) is egymás ellen fordulnak, így a család szentségéről folytatott képmutató papolások feloldódnak a maffia közegének semmiféle szentimentalizmust és kötődést nem engedélyező realitásában. Üt, mint egy fejedre hulló fél tégla. (Jelenleg legalább további két évadot terveznek, a harmadik elvileg idén érkezik.)(Rusznyák Csaba)


The Man in the High Castle
(második évad, Amazon)

Az Amazon Dick-adaptációjának már az első évada is egészen remek volt (szerepelt is a tavalyi listán), de a második simán rátett egy lapáttal – mint sok sorozat, ez is most találta meg igazán a hangját, letisztázta a karaktereket, a fókuszpontot, és úgy általában nekiállt learatni a tavalyelőtti erőfeszítések gyümölcseit. A High Castle egy vizuálisan gyönyörűen kivitelezett, szövevényes és izgalmas alternatív valóságbeli kémthriller (egy olyan világban játszódik, ahol a tengelyhatalmak nyerték a második világháborút), de igazi erénye az a roppant kényelmetlen és felkavaró (nem utolsósorban pedig aktuális) megközelítés, amellyel a zsarnokság és az annak való behódolás ijesztő természetességét ábrázolja. (Éppen tegnap jelentették be a harmadik évadot.) (Rusznyák Csaba)


Narcos
(második évad, Netflix)

Mélymerülés a szörnyeteg lelkébe: ritka az olyan életrajz, amely ilyen bátran és ellentmondásosan ábrázol egy olyan rettenetes alakot, mint Pablo Escobar (hirtelen nem is nagyon jut más az eszembe, csak A bukás). Míg a Narcos első évada a drogháború másfél évtizedes, dokumentarista krónikája volt, a mindössze másfél évet felölelő folytatás személyesebb, szenvedélyesebb, és sokkal nagyobb drámai erővel kólintja fejbe a nézőt. Ahogy a The Man in the High Castle, ez is az úgynevezett Gonosszal kapcsolatban okoz kényelmetlen kognitív disszonanciát, mert nem fél kimondani és megmutatni, hogy még a szörnyeteg is ember. (A Netflix további két évadot jelentett be - Escobar után felkészül: a Cali kartell -, a harmadik valószínűleg idén érkezik.) (Rusznyák Csaba)


ÚJ SOROZATOK

Atlanta (FX)

A Dan Harmon Community című sorozatában ismertté vált és hamarosan az Ezeréves Sólyom kapitányi székébe ülő Donald Glover összehozta eddigi legnagyobb dobását, egy saját maga által írt teljesen egyedi hangvételű tévésorozatot, amelyben még a főszerepet is ő játszhatja. Earn Marks egy Pricetonról kibukott, a barátnőjével közösen nevelt kislányát kétségbeesetten eltartani vágyó munkanélküli fekete srác, aki előtt a legtöbb ajtó már bezárult, beleértve a szülői házét is. Amikor unokatestvére, a rapper Paperboi videoklipje hirtelen befut, felajánlja neki, hogy az egyetemen megszerzett tudásával és ösztönös dörzsöltségével megpróbálja menedzserként befuttatni őt. Ami ezután következik, igazán elképesztő: egészen eklektikus vezetésű, teljesen más hangulatú és témájú epizódokon keresztül nyerünk bepillantást az atlantai feketék életébe. Az egyik rész teljes egészében egy talkshow-ban játszódik, a másik egy rendőrőrs előzetesében, a harmadik egy kínos vacsora alatt: Glover úgy definiálta a sorozatát, hogy olyan mintha David Lynch forgatott volna egy szériát a hip hop kultúráról. Még ha e kijelentése elég meredek is, azt el kell ismerni, hogy kevés hasonlóval találkoztam a tévében az utóbbi években. (Ősszel várható a második évad.) (Nagy Krisztián)


BrainDead (CBS)

Idegeninváziós science-fiction? Ráadásul a klasszikus testrablós zsánerből? Abszolút jöhet, ám itt ráadásul még egy remek politikai szatírával is nyakon öntik a koncepciót. Az apró, földönkívüli rovarok természetesen egy meteoritdarabban érkeznek, majd áldozataik fülén keresztül behatolva ugyanott kituszkolják az agytest felét, hogy erős személyiségváltozásokat okozva (a “You Might Think” sláger iránti érthetetlen rajongás, absztinencia, egészséges életmód, érzelmektől mentes, racionális gondolkodás és irtózás a szextől) átveszik az irányítást az egyébként a minden korábbi emlékükkel és tudásukkal rendelkező gazdatest felett. A nem megfelelő egyedek feje nemes egyszerűséggel felrobban a nyomás alatt. A washingtoni republikánus és demokrata hatalmi birkózás közepette fel sem tűnik, hogy egyre furább törvényeket javasolnak a szenátusban, és egyre több politikust ér furcsa baleset. Laurel, egy szenátor húga, Rochelle, egy fejét vesztett tudós lánya és Gustav, az összeesküvés-elméletek megszállottja együtt próbálják megállítani az egyre felsőbb körökbe beférkőző idegen fajt. Abszurd humor, végletekig elmenő szatíra, a megszállt republikánus vezető szerepében lubickoló Tony Shalhoub (talán a Monk, a flúgos nyomozóból beugrik mindenkinek) és a még mindig gyönyörű Mary Elizabeth Winstead: az idei év legjobb sci-fi show-ja. (Négy évadra tervezték, de az első után kaszálták - viszont a sztori így is kerek.) (Nagy Krisztián)


HarmonQuest
(SeeSo)

Amit még a társasjátékok népszerűsítésének pápája, Wil Wheaton sem tudott összehozni a Titansgrave sorozatával, az Dan Harmonnak (Rick and Morty, Community, The Sarah Silverman Program) sikerült: szórakoztatóan, élő közönség előtt rögtönzött szerepjáték teljes laikusoknak is fogyasztható, 20 perces epizódokban, melyeket az eseményeket megelevenítő animációs betétek dobnak fel (á la The Ricky Gervais Show). A lassan Joss Whedon-i rajongótáborral rendelkező szupergeek a 2011 óta futó, ugyancsak élő közönség előtti podcastjából, a Harmontownból fejlesztette tovább a receptet: a három rendszeres játékos és a mesélő mellé minden részben egy jobbára semmilyen vagy minimális szerepjátékosmúlttal nem rendelkező ismert (Aubrey Plaza, Nathan Fillion) vagy kevésbé ismert (Chelsea Peretti / Brooklyn Nine-Nine, Thomas Middleditch, Kumail Nanjiani / Silicon Valley) sztárvendéget hívnak meg. Minden szabályt és kockadobást a mesélő kezel, mindenki másnak csak reagálnia kell a szituációra, amelybe bedobták őket, és néhol egészen mélyre bucskázunk a játékosok elszállt ötleteinek nyúlüregébe. Az év legnagyobb meglepetése volt ez a websorozat, teljes lelki nyugalommal lehet ajánlani szerepjátékszüzeknek is. (Idén jön a második évad.) (Nagy Krisztián)


The Expanse
(SyFy)

Vad, tökös, laza és kellőképpen eposzi, ugyanakkor egy űroperához képest meglepő és üdítő állhatatossággal ragaszkodik a viszonylagos realizmushoz és tudományos alapossághoz. Nagyon kellett már egy olyan, mind a politikai aspektusok, mind az akciójelenetek terén átgondolt sci-fi, mint az Expanse, és az utóbbi tíz év tapasztalatai után soha nem hittem volna, hogy majd pont a gagyi szinonimájává vált SyFytól kapjuk meg. Thomas Jane meg talán még sosem volt ennyire menő. (Február 1-jén startol a második évad.) (Rusznyák Csaba)


The Get Down
(Netflix)

A Luke Cage-et nagyon vártuk, a Netflix-Marvel produkció mégis hagyott némi hiányérzetet maga után: remek karakterek, fantasztikus zene és hangulat, csak éppen a sztori volt sokkolóan vérszegény és kiszámítható. Semmi gond azonban, hiszen idén egy másik újonc is rendelkezett az előbb felsorolt pozitívumokkal, sőt, ennek még a történetvezetése is nagyszerű volt. A hetvenes évek Bronxából, a szegénységből, elnyomásból, kilátástalanságból próbál kitörni Zeke és Mylene, előbbi gyorsan vágó eszével és dalszövegírói tehetségével, utóbbi énekhangjával és szépségével. Zeke hamarosan Shaolin Fantastic legjobb barátja lesz, aki egy alvilági üzelmeket folytató lokál tulajdonosnőjének szeretőjeként próbál feljebb evickélni a táplálékláncban, miközben egy mindenki által respektált DJ karrierálmát szövögeti. Céljaik érdekében hamarosan komoly áldozatokat kell hozniuk, rivális bandák és a börtön fenyegetése között kell manőverezniük a hetvenes évek New Yorkjának lüktető éjszakai életében. Baz Luhrmann tökéletesen alámerít minket ebbe az izgalmas, ütős zenékkel bőségesen ellátott korszakba. A szereplőgárda fantasztikus, az összeválogatott táncosok, zenészek, színészek az év leghangulatosabb show-ját hozták össze. (A sorozat idén folytatódik.) (Nagy Krisztián)


Preacher
(első évad, AMC)

Vallomással tartozom: nem olvastam (még) a kultklasszik Preacher képregényt, így aztán nincs összehasonlítási alapom, majdnem teljesen szűzen álltam a sorozathoz. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy teljesen pozitív véleménnyel legyek róla, mivel a képregény kedvelői között szemlátomást nem aratott sikert, sőt. Én azonban felhőtlenül élveztem a napszítta pusztaság közepén málladozó templomka kétes múltú prédikátorának, a veszettül ír és totál laza vámpírnak (már csak Joseph Gilgun miatt is érdemes megnézni, fenomenális), az újrateremtődő balfék angyaloknak és az egész elfuserált városkának a sztoriját. A szokatlan, fekete humorral bélelt koncepcióhoz vagány képi megvalósítás társult, és habár nem állítom, hogy ne lehetett volna feszesebb az egész, a végére kisimultak a göröngyök. Az évadzáró száznyolcvan fokos fordulata miatt a második évad valószínűleg egészen más vonalon fog mozogni, de ha megtartja laza sármját, pimasz attitűdjét és egyéni hangvételét, akkor nem lesz itt semmi baj. (13 részessé bővült második évada idén jön.) (Desrix)


Private Eyes
(eOne)

A kanadai sorozatok nem annyira ismertek nálunk, amely pedig mégis, az meglehetősen alacsony költségvetésű, ez pedig elég rosszul jön ki olyan egy science-fiction show-nál, mint a Dark Matter vagy a Killjoys, de egy karakterdrámára es humorra kihegyezett, Torontót teljes egészében Torontóként szerepeltető detektívszériánál szerencsére nem annyira. Shade, a vak lányát egyedül nevelő egykori (természetesen jéghoki) sztárjátékos pártfogoltját meggyilkolják, és így találkozik a nemrég elhunyt apja magándetektív irodáját átvevő Angie Everettel. A múltja révén rengeteg kapcsolattal rendelkező, de céltalanul tengődő férfi és a cinikus nyomozónő hamar rájön, hogy együtt remek párost alkotnak, és úgy döntenek, egyesítik erőiket. Ahogy azt gyanítani lehet, itt sem a csavaros rejtélyeken, hanem a kanadai nagyváros bemutatásán (nem kevés kanadai sztárcameóval) és a két címszereplő kapcsolatán van a hangsúly, de aki könnyed szórakozásra vágyik a Castle és a Bones nyomdokain egy súlyosabb The Night of vagy Rectify epizód között, az itt megtalálja a számítását. (Idén várható a második évad.) (Nagy Krisztián)

Stranger Things (Netflix)

A Duffer-fivérek nyolcrészes csodája a nyár bombameglepetése, sőt, az egész 2016-os év egyik legszebben ragyogó igazgyöngye. Köszönhetően a Netflix gyakorlatának, egyben került ki az egész évad, így nem volt idő kattogni az egyes részek között, hiszen a nagy többség valószínűleg két nap alatt behabzsolta - de ki bánta! A Stranger Things a nyolcvanas évek ifjúsági filmjeinek kvintesszenciája, a kornak a realitásra gyermeki bájjal fittyet hányó eszképizmusának megtestesülése. Nem akar világot megváltani, nem akar nagyot markolni, egyszerűen csak visszarepít a gyermekkorba, hogy bizsergetően kellemes emlékek közt tölthess el pár órát (persze ez az aspektusa akkor hatékony igazán, ha akkoriban nőttél fel - de akkor nagyonnagyon). Szerényen és mértékletesen, kingi eleganciával és kimértséggel meséli el pár gyerkőc természetfeletti kalandját, és ennél többet nem is lehet kívánni tőle. Ha még nem láttad, tedd meg azt a szívességet magadnak, hogy pótolod. (Habár kerek egész, a sikeren felbuzdulva berendeltek egy második évadot. Szorítunk, hogy jó legyen. Idén kiderül.) (Desrix)


Timeless
(NBC)

Ebben az évben több időutazásos sorozat is indult, de míg a Frequency és a Travelers nagyon csúnyán alulteljesített, már csak a spanyol El Ministerio del Tiempo amerikai újragondolásában (a koppintás miatti pereskedés még mindig tart) bízhattam. Az alaphelyzet viszonylag egyszerű: egy amerikai milliárdos zseni titokban fejlesztett, kísérleti időgépét elrabolja egy volt nemzetbiztonsági ügynök, aki az amerikai történelem kulcsmomentumainak megváltoztatásával akarja eltörölni az USA hatalmi pozícióját a jelenben. A kormány egy katonát, egy történészprofesszornőt és egy időgéptechnikust küld utána, akik lassanként kiderítik, hogy mi is Garcia Flynn valódi motivációja: a Rittenhouse nevű árnyékszervezet elpusztításán dolgozik, amelynek létezése szorosan összefonódik az általuk a háttérből manipulált USA történelmével. Ötletes, fordulatos, a szereplők karaktereit apránként kibontó időutazás-orgia, amely egyelőre viszonylag sikeresen manőverezik a jól ismert időparadoxonok között. (Egyelőre nem tudni, lesz-e második évad.) (Nagy Krisztián)


MINISOROZATOK

11.22.63 (Hulu)

A Stephen King-adaptációk általában rém rosszul szoktak sikerülni, és ez alól sajnos csak néhány kivétel létezik. A 11.22.63 ezen kivételek sorát erősíti: a JFK-ügyet felmelegítő történetben egy irodalomtanár azzal a szent elhatározással kerül vissza a múltba, hogy megakadályozza a merényletet. Valójában azonban a hangsúly a kor atmoszférájának megteremtésén és a néző agyába való beletuszkolásán van, hiába került kirakatba dagadó, hazafias mellel a politikai összeesküvés szálja (amelyben fikció ide vagy oda, nagyon nehéz lenne lufidurranás nélkül letenni a voksot egyértelműen, megy is a ködösítés körülötte rendesen). A James Franco által remekül megformált figura kénytelen beilleszkedni a hatvanas évekbe, és habár a nyolc epizód mindegyike másra fókuszál, a lényeg, vagyis a múltbéli Amerikai Élet megidézése telitalálat. Szokás mondani az öreg Kingre, hogy szentimentális lett, és jelen esetben ez igaznak bizonyul: a megható befejezéshez ajánlott a papírzsepi. (Desrix)


American Crime
(második évad, ABC)

Már a zárójeles megjegyzésből is egyértelmű, hogy csaltam – de az American Crime valójában tényleg minisorozat, hiszen úgy működik, mint a True Detective: minden évada (tíz-tíz rész) egy teljesen önálló, lezárt sztori a maga saját koncepciójával, sztorijával és karaktereivel. A második sorozat egy középiskolai fiú megerőszakolása körül bonyolódik, és az eleve rendkívül kényes téma minden lehetséges oldalról való boncolgatása közben még belemegy a szexuális identitás drámájába, a faji ellentétekbe, az előítéletekbe, az intézményes korrupcióba és ezer egyéb apró konfliktusba. Mindezt nyersen, földhöz ragadtan és felkavaró realizmussal. Az American Crime amúgy is ritka, sőt talán egyedüli madár: kábeltévés komplexitás, merészség és struktúra egy országos csatornán. Rettenetesen kényelmetlen nézni, de fantasztikusan jó. (Idén jön a harmadik évad.) (Rusznyák Csaba)


Aznap éjjel
(The Night of, HBO)

Kétségkívül az év minisorozata: már a hihetetlen műgonddal kivitelezett képi világa is a „modern noir mestermű” kategória felé lökdösi, és a belbecs még annál is jobb. A gyilkossággal ártatlanul (?) megvádolt muszlim fiatal stílusos, mégis rögrealista, nyomasztóan feszült, gőzkieresztést szinte sosem engedélyező drámája szűkebb értelemben az igazságszolgáltatási rendszer embert próbáló és pusztító visszásságairól szól, tágabb értelemben pedig (tudom-tudom, nagy szavak, de) magáról az életről. Az Aznap éjjel az a tárgyalótermi és a whodunit sorozatoknak, ami a The Knick volt a kórházsorozatoknak. (Annak ellenére, hogy ezt a nyolc részt önálló sztoriként forgatták le, felmerült egy második évad lehetősége, de egyelőre semmi sem biztos.) (Rusznyák Csaba)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

További cikkeink
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;