Állandóan hisztizek, mennyire fontos a gondosan konstruált forgatókönyv, mindig azt magyarázom, hogy egy film csak akkor működhet maradéktalanul, ha szabályrendszere tisztázott, karakterei precízen kidolgozottak, erre föl jön (mit jön: padlógázzal ledózerol) ez a Wyrmwood, ami hanyag eleganciával szarja telibe ilyen irányú elvárásaimat, következetlen, felelőtlen, gyakorlatilag nincsen semmi értelme, én meg közben azon kapom magam, hogy kifogástalanul szórakozom, és legszívesebben azonnal újra fejest ugranék ebbe a totálisan őrült, eszeveszett fordulatszámon pörgő húsdarálóba.
A családapa Barry (Jay Gallagher) az Ausztráliát (és valószínűleg az egész bolygót) sújtó zombiapokalipszis kellős közepén felkerekedik, hogy megtalálja és megmentse húgát, Brooke-ot (Bianca Bradey). Szakadnak a belek, loccsannak az agyak, mindenki meghal és/vagy megzombul, a finálé felé haladva pedig sejthetővé válik, hogy a csaj talán nem is annyira szorul rá a gáláns mentőakcióra, sőt...
Gyanúm szerint a Mad Max-mániás Kiah-Roache Turner és Tristan-Roache Turner forgatókönyve nem feltétlenül lehetett sokkal combosabb a fenti szinopszisnál, jelen esetben azonban nincs okunk számon kérni rajtuk semmit, tekintve, hogy a járulékos értékek, az eszement ötletcunami, az infantilis humor és a vagány, pofátlanul öntörvényű alkotói attitűd rendkívül élvezetes végterméket eredményeznek.
A Wyrmwood elsősorban külsőségeivel hódít: a film egész egyszerűen iszonyú faszán néz ki, a minimális (többek közt az Indiegogo segítségével összekalapozott) költségvetésből prezentált maszkok és effektek minősége meggyőző, a brutalitás kompromisszummentes, a képi megoldások dinamikusak, a lepukkant, rozsdamarta, büdös-szutykos dizájn kifejezetten esztétikus. Ilyen körülmények között könnyedén elsiklunk az olyan furcsaságok felett, mint hogy a film kezdetben minden ok nélkül megkavarja az események időrendjét, majd sima, lineáris narratívába vált, a kezdőjelenetet pedig olyannyira hatásosnak találja, hogy egy adott ponton simán megismétli.
Kábé minden felvezetés nélkül az események sűrűjében találjuk magunkat, a nyaktörő lendület pedig a játékidő végéig kitart (na jó, csak majdnem, a finálé a túlhasznált lassításokkal kissé elnyújtott, de sebaj), az adrenalinpumpálás folyamatos, az akciók szünetmentesen zajlanak (ha zombi épp nem akad a közelben, szereplőink egymással hadakoznak).
Az alkotó testvérpár ötletei mellőznek minden realitást, a fizikai törvényszerűségeket, a logikát és a magyarázatokat egyaránt messzire kerülik, jó ízlésük és kristálytiszta koncepciójuk azonban abszolút indokolttá, mondhatni szükségszerűvé teszik ténykedésüket. A legviccesebb az egészben, hogy a film hősei sem nagyon döbbennek meg semmin, a szürreális eseményeket és a mészárlást minimális agyalás után tök természetesnek veszik, mennek, ölnek, halnak, csak mert éppen így alakult, ez van, hát mit lehessen tenni.
Apropó, hősök: az épp csak felskiccelt karakterrajzok ellenére a szereplőgárda minden tagja jól teljesít: Gallagher remekül hozza a vagány, kisemberből lett badass akcióhőst, Bradley életveszélyesen szexi, a casting legmenőbb arcai azonban Berryn Schwerdt a Herbert Westet is megszégyenítően őrült, szadista kutatóorvos szerepében, illetve a jó szándékú, de meglehetősen tompa agyú, folyamatosan abszurd marhaságokat beszélő Bennyt alakító Leon Burchill.
A Wyrmwood a lezárása alapján egyfajta eredettörténet - ha a második rész úgy kíván viszonyulni ehhez a mozihoz, mint a The Road Warrior a Mad Maxhez, garantáltan remekül fogunk mulatni.
(A tesók korábbi rövidfilmjeit itt és itt lehet bevizsgálni, érdemes, kifejezetten aranyos cuccok.)