A főcím tökéletes esszenciája A galaxis őrzői 2. egészének.
Mivel az első rész végén a fél világ párás szemmel, sóhajtozva szeretett bele
az I Want You Backre táncoló Kicsi Grootba, a sétáló fa gally most egy sokkal
hosszabb jelenet alatt, perceken át ropja nagyon viccesen és nagyon cukin,
miközben a háttérben, fókuszon kívül, egy komplett óriásszörnyes akciójelenet játszódik
le. Vagyis James Gunn és társai nagyjából azzal álltak neki a folytatásnak,
hogy: fogjuk mindazt, ami az elsőben működött, szorozzuk be tízzel, és bumm, a
nézők megint hálálkodhatnak. Ez a „legyen nagyobb /látványosabb/zajosabb” elv ritkán
sül el jól, Gunnék ezúttal mégis megússzák a dolgot, egyrészt mert A galaxis
őrzői a természetéből adódóan büntetlenül túltolható, másrészt mert a tízszeres
szorzás nem elsősorban az akcióra és a látványra áll, hanem a karakterek
érzelmi világára és a köztük kibomló-mélyülő kapcsolatokra.
A galaxis őrzői 2. ugyanis a családról szól. Tudom-tudom, manapság, köszönhetően a Halálos iramban-franchise-nak, ha egy blockbusterben kettőnél többször elhangzik a „család” szó, az ember már zsigerből kúrná neki a popcornos zacskót a vászonnak, de Gunn azért jócskán nagyobb érzelmi- és intelligenciahányadossal dolgozik, mint Vin Diesel brigádjának bérrendezői. Ráadásul, bár beszélő mosómedvéről, sétáló fáról, meg zöld és kék űrlényekről van szó, ezek mégis sokkal valóságosabbak és emberibbek, mint Torettóék.
Ahogy a csapatával szokás szerint a fél galaxis elől menekülő Star-Lord végre találkozik rejtélyes apjával, Egóval (Kurt Russell), egymást érik a beszólások, a robbanások, az üldözések, a fordulatok, és a végén persze megint szimpatikusan őrült, bogaras szedett-vedett hőseinkre marad az univerzum megmentése. A poénok közt akad lapos, újrahasznosított és fárasztó, a kellemesen élénk színű akciók egy része sematikus (a túlságosan szuperhősös finálé különösen rossz ötlet), az érzelmi töltetek hajlamosak itt-ott eltolódni a kínos szentimentalizmus irányába, és úgy általában, az egészen láthatóak a fáradtság jelei. Míg az első rész üdítő és friss volt, különösen a Marvel egyéb filmjeihez képest, addig ez a második nagyjából ugyanolyan, mint az, úgyhogy a bevett formulától való játékos és eleven eltérés meglepő ereje mostanra odalett. Olyannyira, hogy vannak jelenetek, amelyeket már tényleg csak a veszettül vagány zeneválasztás ment meg (Awesome Mix Vol. 2: tökéletesség).
DE: Gunn a nagy, hol frenetikus, hol kicsit suta mókázás közepette soha, egyetlen pillanatig sem feledkezik meg róla, hogy ezek a karakterek valójában mind súlyos traumákat magukban hordozó, tragikus alakok. Igen, még a fegyvermániás mosómedve is.
Mind szenvednek valamitől, mind keresnek valamit, és közben
mind próbálnak úgy tenni, mintha ők volnának a legkeményebb és legviccesebb gyerekek
a vidéken. Gunn bravúrja, hogy a belső tortúra és a külső harsányság kontrasztját
egyszerre játssza ki komédiára és drámára (ez különösen Rocket
Raccoonnál/Mordálynál működik jól), és a végén gyönyörűen, az (ön)ironikus felhang
megtartásával csomagolja be az egészet a család talán elkoptatott, de nagyon is
érzékenyen felvázolt ideájába. Természetesen a két apával is szembekerülő
Star-Lord szála a
leghangsúlyosabb és a legmegkapóbb (meglepő módon a show-t nem Russell, hanem Michael Rooker lopja el, de nagyon), de Draxnak, illetve Gamora és Nebula
kettősének is jutnak remek pillanatok.
A galaxis őrzői 2. nagyjából ugyanazzal próbálkozik, amivel anno az Ultron kora: az első rész eposzi akcióinak és poénjainak megtartása/fokozása mellett mélyebbre ás a karakterekben, hogy minden csinnadratta ellenére egy sokkal személyesebb történetet meséljen el. És bár megvannak a maga hibái, Gunn sokkal nagyobb sikert arat, mint Whedon, sokkal jobban össze tudja fogni a karaktereket és a sztoriszálakat egy kerek, érzelmileg és látványszempontból is kielégítő egésszé.
A galaxis őrzői 2.-nek nagyobb szíve van, mint tíz másik blockbusternek együttvéve. Szép film, na.
